„Mohácsi Viktória cigány jogvédő, egykori szabaddemokrata politikus Kanadába ment. Talán politikai menedékjogot kér, talán nem, talán megkapja, talán nem, mindegy is. Föladta.
Maga mögött hagyta kudarcait, maga mögött szerelmeit, maga mögött törvényszerűen kudarcos életének apró darabjait, egy kacat itt, egy ott, egy sóhaj erre, egy arra, maga mögött hagyta annak reményét, hogy itt ki lehet törni a szegénysorból, maga mögött hagyta annak hitét, hogy az állam ezt elősegítheti, maga mögött hagyta annak illúzióját, hogy élhet a nyomorba született úgy, ahogy mások élnek. Nem élhet.
Szisszenő szavak maradnak mögötte, szitkok, a meg nem értés artikulálatlan hangjai.
Elrontotta. Elrontotta, de csak elrontani lehet, ha az ember valahogy, mégis, emberfeletti erővel kimászik a nyomorból, tanul, képezi magát, a pillanatra vár, hogy elmondhassa, rendszerszintűvé is lehet tenni a kitörést, lehet esélyt adni másoknak. És csak elrontani lehet, ha el is éri ezt a pillanatot, és elhiszi, hogy valóban megkapta rá a lehetőséget. Csak ronthat az ember, ha azt gondolja, hogy az egyedül üdvözítő az, amiben ő hisz, és ezért tűzön-vízen megpróbálja keresztülverni, nem törődve semmivel.”