Losonci Bálint naplója

„Alkonyi Lászlónak volt egy gondolata a Borbarátban, ami szinte nap mint nap eszembe jut: akkor nőhet szervesen magasra egy-egy borvidéken vagy társadalomban a borkészítés kultúrája, ha a szenvedélyes hobbisták könnyen válhatnak előbb félprofi, részleges megélhetést adó birtokossá, majd teljes állású profikká. Meggyőződésem, hogy a magyar szőlész-borász szektorban is ez a túlélésünk kulcsa. Ugyanis számos borvidéken a széles társadalmi bázis összeroppanóban van, utolsó éveit éli. Nagyapa szőlőjét sosem fogja átvenni unokája, ha egész évben kőkeményen dolgozik az ültetvényben, majd a szüret után olyan árat kap a szőlőért, ami az évben ráfordított költségeket sem fedezi. Az unoka számára egyre inkább csak a magasabb minőség előállítása, majd az így nyert saját, elsősorban palackos bor értékesítése lehet a kiút. A Márkus György által is említett profi szövetkezetek megjelenése mellett a tömegében szaporodó kis családi mikroborászatok elterjedése tarthatja csak meg a szőlész-borászatunk társadalmi bázisát, és így tarthat életben falvakat, vidékeket.

Az említett saját bor termelése és palackos értékesítése kapcsán viszont azt is meg kell említeni, hogy ebben a folyamatban elengedhetetlen lenne az adminisztráció radikális egyszerűsítése. A saját bor termelése, Gyöngyöspatán is akkor roppant össze (nagyságrendileg tizedére esve össze), amikor megtiltották a piacokon való őstermelői borértékesítést, valamint a jövedéki törvénnyel bevezették a pincekönyvet. Jelenleg is több olyan ismerősöm is van, aki hajlandó lenne időt, pénzt rááldozva Patán vagy a környéken belevágni a borászkodásba, és egyedül az tartja vissza őket ettől, hogy megtudták, milyen bonyolult hivatali procedúrákkal járna ez az indulás. Teszem hozzá, saját vállalkozásban dolgozó, gazdasági végzettségű emberekről van szó! Lenne ezen a téren mit tenni, rögeszmém, ha csak 70 százalékban le tudnánk másolni az osztrák szabályozást, az ottani hivatalok hozzáállását, akkor már paradicsominak éreznénk a helyzetet és sokkal több induló vállalkozás lenne.

A gondolatmenet elejére visszakanyarodva, szerintem az élet is igazolja a nagyon kicsiben kezdő és organikusan, megfontolva növekvő birtokok sikerét és előnyeit: nagyon sok sikersztorival találkozni ezek közt, és ha van piaci megbicsaklás, az nem jelent összeomlást. Ellenben nagyobb birtokokon, ott, ahol befektetőtárs vagy bankkölcsön nagydózisú pénzt pumpált hirtelen a birtokba, számos szakmai kényszerkompromisszumról, összeomlásról, szakításról és megtört emberi sorsról lehet hallani. Másfelől azt a gondolatát is osztom Alkonyi Lászlónak, hogy minden szempontból egészségesebb, jobban élhető közeget és érdekesebb borkultúrát eredményez egy-egy faluban, ha van például nyolc tízhektáros birtok, mint ahol van egy nyolcvanhektáros és (még) egy rakás napszámos. Minél több kiemelkedő birtok összpontosul egy területen, annál nagyobb híre kel az egész vidéknek, legyen az egy falu vagy egy egész borvidék. Úgyhogy mindenkit arra bíztatok: metszőollót a kézbe és irány a szőlő! Legalább 5-6 olyan szunnyadó, de csodákat rejtő borvidékünk van, ahol akár egy komolyabb családi sítúra vagy egy méretesebb lapostévé árából lehet egy induláshoz alkalmas szőlőt venni.”