„Az Isztambul éppen arról próbálna szólni, hogy vannak elmondhatatlan dolgok, amikkel küzdünk, hogy próbálunk együttélni velük, de nem tudjuk őket artikulálni, elmondani egy halas szendvics felett, hanem szeretnénk tőlük messzire elszakadni, és elfelejteni, hogy valaha is léteztek. És a film szépen el is jut a Fény utcai nyitóképtől valami teljesen más, sohasem látottig: a Kappadókai kövek között búcsúzunk a főszereplőtől.
Éppen emiatt teljesen érthetetlen, hogy egy ilyen film miért van tele a magyar film teljesen tipikus, ordító hibájával, hogy mindig mindent el kell mondani, és dialógusokba szétírni, színészek szájába beleadni akkor is, ha tökéletesen felesleges. Minek kellett például apának és fiának egy kocsmában lamentálni arról, hogy megtudták (amit mi nézők már rég), hogy mi történt Katalinnal, vagy a busz közönségének azon sutyorogni, hogy lám ez a nő azt sem tudja, hová utazik, az előbb a vécében kérdezte meg.
Hiába egyszerű és eszköztelen film az Isztambul, ha visszafogottsága éppúgy tartja távol a nézőket, ahogy szereplői az életükben megjelent problémákat. A két különböző stílusú rész nem tud szervesülni, és igazán elkülönbözni sem egymástól: és ez már szerkesztésbeli kérdés is - Török Ferenc most először dolgozott Barsi Béla vágó nélkül, a holland utómunka-támogatás miatt.
Éppen ettől lesz minden értelemben szomorú film az Isztambul – az ötlet nagyon sok lehetőséget hordozott magában, amelyek részben, vagy felemásan tudtak csak megvalósulni, különböző gyártási és/vagy alkotói problémák miatt.”