Dermedt a világ, egyenesen száll fel a kémények füstje a fakón párás levegőben, ropog a fagyott fű a lábam alatt, ahol megállok. Szombat reggel van, csak az mozdul ki, akinek muszáj, szinte nulla a forgalom. Somogybabodon ügyet sem vetek a kerékpárútra, később meg a Balatonszemes felé vezető szép új országúton a kerékpározni tilos táblákra – nem zavarok senkit. Ott, nem sokkal a Balaton előtt jött el egy kritikus pillanat. Világos volt már, de a napkelte időszaka a leghidegebb. Már nagyon áthűlt a lábfejem, meg kellett állnom sétálgatni, amíg vissza nem tért belé az érzés, persze éles fájdalom formájában. Frankó, lehet tovább menni.
A Balatoni bringás körút a szokott formáját hozta: helyenként kriminális, sőt egyszerűen veszélyes, másutt ragyogó, vadonatúj, tükörsima, Hollandiában megirigyelhetnék. Csak így tovább! Ez a mai útvonal-variáns valamivel rövidebb a tegnapinál, Siófok után érem el a félutat. Van azonban egy kis bökkenő: tegnap valami megárthatott a bendőmnek, kissé fehéres a nyelvem, és semmi étvágyat sem érzek. Két pogácsa, két kis csoki és két kis nápolyi – ennyit ettem egész nap, és nagyon keveset is ittam. Tudva tudtam, hogy ez messze nem elég, és hogy elég keskeny gerincen egyensúlyozok, de sokszor hajtottam már ki magam a végsőkig, éreztem, hogy kontroll alatt vagyok még. A hajtás ugyanakkor jól esett, nem csökkent a menetsebesség. Hidegebb volt, mint előző nap, fátyolosan sütött és semmit sem melegített a Nap, de szerencsére megmaradt a teljes szélcsend.”
Fagyálló