A nagyobb őrültség nyomában – a balatoni és mélytengeri vitorlázás közti különbségről

Télen átvitorlázni a Földközi tengeren nem sokkal kisebb őrültség, mint egyedül átevezni az Atlanti óceánt. Ez biztosan összekapcsolja a mi vállalkozásunkat Rakonczay Gáboréval, akit Szeremley Huba vezetésével most megpróbálnak megkeresni azok, akikkel öt héten át együtt vitorláztam.

Ha csak annyit mondunk: Splitből a Kanári szigetekre vitorlázunk, át a Földközi tengeren, ismerőseink többnyire nyári élmények alapján képzelnek el egy ilyen utazást és mázlistának tartják a tél elől valami örök nyárba vitorlázókat. Kevesen tudják, hogy a realitás meglehetősen más. Nem utolsó sorban ezért tanultuk meg még inkább értékelni a kivételes derűs pillanatokat, mikor kisütött a nap és másfél órán át tucatnyi delfin kísérte-vezette a hajót reggel, míg megláttuk a Costa del Sol körvonalait, mely a legnehezebb tengeri szakasz végét jelentette. Mindez sokkal, de tényleg sokkal többet jelent annak, aki végigjárta, túlélte és kibírta az oda vezető utat. Azért mégsem lehetett véletlen, hogy a régi rómaiak és a görögök télen nem vitorláztak a Földközi tengeren. Még a mai technikai és biztonsági feltételek mellett sem szokás, amit jól mutat a pőre tény, hogy egész utunk alatt összesen egy vitorlással találkoztunk nyílt vízen. Vannak, akik a Cap Horn megkerüléséhez hasonlítják ezt az élményt és talán nem alaptalanul, főleg, ha valaki vakmerően a hirhedt Oroszlán öböl, a Golfe du Lion közelébe merészkedik, ahol közelebbről megismerkedhet a Mistral erejével, a gyakran egy hétig tartó viharokkal, melyek Dél-Franciaországtól Afrika partjaiig olykor 10 méteres hullámokat vetnek. Az algériai Skikda előtt mi is találkoztunk ilyennel egyik éjjel - jégesővel, hóval, 64 csomós széllel, vagyis nagyobbal, mint amiben a nyári Kékszalagon több hajó elsüllyedt, vagy komoly bajba került… Feszültséglevezetőként lehetett hógolyózni a decken.

A legfélelmetesebb az volt, mikor valami tölcsér formájút láttunk közeledni az éjben, amit csak tornádóként lehetett értelmezni. A parti őrség rádión meg is kérdezte, mit keresünk mi ott kint ilyen időben és nyomatékkal ajánlották figyelmünkbe a legközelebbi kikötőt. Nem kis megkönnyebbüléssel fogadtuk el ezt a gáláns ajánlatot. Három napig kellett várnunk, hogy  enyhüljön a vihar és a következő frontbetörés előtti két-három napot kihasználva eljussunk, ameddig lehet.

Az afrikai partoknál majdnem végig szembe szelünk volt, 20-30 csomós... Ilyenkor, akár 5-6 méteres hullámokban minden vizes lesz és még megfelelő öltözékben is embert próbáló az éjszakai őrség. Keményebb hullámzásban nappal is csak hevederrel kikötve mentünk előre a deckre, űrhajósnak öltözve. Volt idő, amikor már gyakorlatilag mindenünk átázott, kicsit már a hálózsák is.

Ha mindehhez hozzá vesszük még a téli Földközi tengeri időjárás hírhedt kiszámíthatatlanságát, akkor már reálisabb képet alkothatunk arról, mekkora őrültségre vállalkoztunk. Szóval nem épp nyaralás, vagy kéjutazás télen vitorlázni a Földközin.

Az embert betöri a tenger. Ráadásul rendesen kialudni se lehet a nappal, vagy az éjszakai őrség fáradalmait, mert minden rángatózik-zuhog-zakatol-nyekereg körülöttünk, a hajó minden eresztékében recseg-ropog. A tenger bármikor kidob az ágyból, irgalmatlan óriásként dobál, mert még a legjobb vitorlás is, melynek tengerállóságát büszkén dicsérik a parton, prospektusokban vagy magazinokban, ott kint a nyílt tengeren bármikor játékszernek, gyermeteg papírhajónak bizonyulhat. Parányi pont egy 50 lábas hajó is messze a parttól, a tenger közepén, hiába tűnik fantasztikus luxusjachtnak a kikötőben.

Aki sokat túrázott már a Balatonon, annak is minőségileg más megpróbáltatást jelent a mélytengeri hajózás által megkövetelt katonás napirend, az őrségbeosztás és a napokig tartó összezártság sajátos körülményei. Egymás kerülgetése a dülöngélő konyhában és az asztal körül. Sekély vize révén a Balaton eleve egészen más hullámtapasztalatot ad, mint a tenger. Míg a vitorlázás technikáját illetően szinten mindent el lehet sajátítani egy tavon, ami a part menti vitorlázáshoz kell, a mélytengeri vitorlázás nemcsak a navigáció miatt egészen más, hanem életformaként is. Pontosabban a parti vitorlázás nem jelent gyökeres életforma-váltást, mivel többnyire éjszakára kikötünk, vagy akár nappal is meg lehet állni bárhol ebédelni, vagy vacsorázni a parton - életformánk egyáltalán nem szakad el a parti élettől úgy mint a mélytengeri vitorlázásban.

Mégis, a vitorlázásnál nincs se jobb, se fontosabb a világon. Pont azért, mert ennyire embert próbáló élmény. Mindent megtanít, ami igazán lényeges és azt is, hogyan lehet ezt megkülönböztetni attól, ami nem fontos. Ha valaki netán vitatná ezt, abból legfeljebb az derül ki, hogy az illető még nem találkozott a vitorlázással. Ugyan mi mással magyarázhatnánk meg, hogy olyanok is, akik rettenetesen szenvednek a tengeren, netán kifejezetten hajlamosak a tengeribetegségre, mégis újra és újra nekivágnak és sugárzó arccal számolnak be legborzasztóbb úti élményeikről is. Talán ezért mondják régóta: navigare necesse est és ezért nem bánom túlságosan, hogy emiatt a kaland miatt le kellett mondanom arról, hogy az idei kiváló jégen Balaton-Átcsúszást szervezzek. Tavaszi rendezvénnyel fogjuk pótolni, immár a négy évszakos balatoni vitorlázás, a kajak-kenuzás és szörfözés népszerűsítése érdekében. Remélem, hogy addigra Rakonczay Gábor is köztünk lehet majd.

Kardos Gábor