Gazdaság és önámítás

„Kimerítően nem tárgyaljuk, de – természetesen a teljesség igénye nélkül – felsoroljuk a magyarországi társadalmi praxis néhány egyéb, a fentiekben is érintett irracionalitását. Ezek esetében nem vállalkozunk annak minősítésére, vajon mennyiben a kollektív téveszmék és önámítások lenyomataival, illetve egyszerűen a pártállami időkre visszanyúló, közjóellenes szabályozási anomáliákkal állunk szemben. (Ezek érdekcsoportoknak kedveznek és a félszívvel végrehajtott rendszerváltás miatt élhetnek tovább.)

(Nem versenysemleges szabályozás) Már utaltunk az állami egészségügy és az ágazatban magántulajdonként működő vállalkozás működési feltételei közötti különbségekre. Persze az egészségügynek csak azon területeiről lehet szó, ahol egymás mellett működik a két »tulajdonforma«. Ilyen például a fogászati ellátás, az egynapos sebészet, a diagnosztika, az idősgondozás, a betegszállítás. Közvetlen jogszabályi forrást ugyan nem, de sajtónyilatkozatokat illetve személyes beszámolót bőven találtunk ezzel kapcsolatosan. Mindegyikük arra utal, hogy a különféle hatósági engedélyezési és ellenőrzési procedúrák során ismétlődően szigorúbb személyi és tárgyi feltételeket támasztanak, illetve kérnek számon a magántulajdonú egészségügyi piaci szereplőktől, mint a köztulajdonúaktól.

Hasonló figyelhető meg a gépjárművekkel szemben támasztott műszaki és környezetvédelmi követelmények terén is. A közösségi tulajdonú fővárosi közlekedési vállalat járműveinek jelentős része például már ránézésre sem felel meg azoknak a – főleg környezetvédelmi – előírásoknak, melyeknek való megfelelést igazoló tanúsítványokat (»zöld kártya«) a magántulajdonúakat üzemeltetőknek egészen 2009-ig évente kellett nem is jelentéktelen összegért beszerezniük. (A fővárosi tömegközlekedési járművek kevéssé környezetszennyező voltát a rájuk még sok évvel ezelőtt fölfestett, azóta elkoszolódott zöld csíkok hivatottak sugallni.) A gyakorlat azóta ugyan egyszerűsödött, de lényegét tekintve nem változott.

(Pazarló orvosképzés) Egy magyarországi orvos állami finanszírozású képzése tízmilliós nagyságrendű. (Erre lehet következtetni a költségtérítéses képzés mintegy 12 millió forintos díjából.) A 2011-ben kezdődő tanévben egyedül a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán 364 »államilag támogatott« hallgató kezdhette meg tanulmányait. (Emellett még három vidéki városban folyik orvosképzés.) A Magyar Köztársaság tehát – egyik kezével – évente nagyjából tízmilliárd forintos értékben kötelezi el magát leendő orvosok képzését illetően. Az orvosképzés időigényét figyelembe véve ez eléggé hosszútávú elköteleződés. Másik keze ugyanakkor (lásd »az egalitariánus egészségügy mítoszáról« fentebb leírtakat) mindent elkövet a végzett orvosok – mellékesen a munkaerőpiacra lépő pályakezdők egyik legmagasabban képzett és nemzetközi értelemben legmobilisabb csoportjáról van szó – közalkalmazotti státuszban tartásáért. Ez egyben garancia arra, hogy a fiatal orvos még hosszú ideig a tudásának tényleges munkaerő-piaci értékét meg sem közelítő javadalmazásért legyen a közfinanszírozású egészségügyi rendszer »fejőstehene«, az egyenlőségelvű állami ellátás mítoszának áldozati báránya. (Ennek tényét és igazságtalanságát persze a politikai erők különféle »hivatásetikai« magyarázatokkal próbálják elfedni.) A helyzet természetes következménye az orvosok nagyfokú elvándorlása, elsősorban az orvosképzést már korábban drasztikusan »racionalizáló« nyugat- és észak-európai országokba. Külön magyarázatot nem igénylő, hatalmas irracionalitással állunk szemben. Emellett a kormányzati előrelátás teljes hiányával is: legalább tíz évvel ezelőtt, az ország az európai integrációja várható menetének ismeretében egész pontosan előrelátható folyamatról volt szó. Az orvosképzés drasztikus visszafogása nyilván nehezen kommunikálható, azonnali népszerűségvesztést okozó lépés lett volna bármelyik kormány számára. Végeredményben azonban teljesen mindegy, hogy a Magyarországon kiképzett és elvándorolt vagy a ki sem képzett orvosok hiánya miatt sorvad majd el az egészségügyi ellátás. A képzés visszafogása viszont legalább soktízmilliárdos költségvetési megtakarítást eredményezhetett volna.

(Bürokratikus szabályfetisizmus) Ez a magyar glóbuszra ugyancsak jellemző irracionalitás. Legplasztikusabb példája a 2010-ig fenntartott, a járművek »környezetvédelmi felülvizsgálatát« szolgálni hivatott, a fentiekben már – más összefüggésben – hivatkozott hatósági gyakorlat. Ez mára ugyan valamelyest ésszerűsödött, de lényegét tekintve ma is változatlan. Ebben – külön bemutatást nem igénylő, közismert módon – egy évente (több mint egynapi átlagjövedelemért) beszerzendő tanúsítvány (»zöld kártya«) igazolta, hogy a jármű környezetvédelmi szempontból alkalmas a közúti közlekedésre. Ennek tényét tehát nem a jármű – egyébként »vizuális-nazális« módon is jól észlelhető és ezt követően egyszerű műszeres vizsgálattal is bizonyítható – tényleges »károsanyag-kibocsátása«, hanem egy (esetleg közel egy évvel korábban kiállított) tanúsítvány igazolta és igazolja. Igazi, hamisítatlan szovjet típusú »bumázska jeszty?« szellemiségű gyakorlat ez, húsz évvel a szovjet csapatok kivonulását követően. Járműtulajdonosok millióit kényszerítette idő- és pénzveszteségre, eredménye csak minimális, amire a mindmáig az utakon közlekedő, feltűnően szennyező (nem köztulajdonú) járművek sokasága emlékeztet. A környezetszennyező járművek tulajdonosainak tényleges, a közúti környezetvédelmi ellenőrzések képviselte fenyegetettsége sokkal kisebb társadalmi költséggel sokkal eredményesebb lehetne. Igaz, az már nem alibi-szabályozás lenne, tehát nincsen helye a »bürokratikus szabályfetisizmus« jellemezte magyarországi gyakorlatban.”