A mi Pajánk

„Schmitt Pálnak a kisujját se kellett volna mozdítania, ám ő tisztességgel megtette, és benyújtotta egyik lausanne-i ismerősének, bizonyos Georgievnek a művét nyersfordításban, valaki által hanyagul megszerkesztve és kiegészítve. Az ilyen dolgozatok semmilyen formai kritériumát nem teljesítette, de ugyan honnan tudta volna, hogy mik ezek a kritériumok? A konzulense, mármint a tanszékvezető nyilván nem mondta neki (majd a bírálatban megdorgálta, amiért nem alkalmaz jegyzeteket). Az opponens, aki a bölcsészkaron ahhoz szokott, hogy a kisdoktori disszertációk valamelyes tudományos minimumot betartva készülnek, megrökönyödött a dolgozaton, és öt odalon sorolta hibáit. Ezek után mind a témavezető, mind az opponens kitűnő minősítést adott. MIntha nem léteznének tudományos/egyetemi  normák, sőt, mintha ezek be nem tartása érdem volna. Hogy erre mi szükség volt, miért nem volt elég nulla teljesítménnyel simán átengedni a volt miniszterhelyettest, leendő nagykövetet, a jó ég tudja. Talán az, aki belelát az álami emberek szolgalelkűségének és anyagi kiszolgáltatottságának mélységeibe. Mindenesetre Kertész István 1992-től ugyancsak a MOA tanácsának tagja lett, Takács 2003-ig, Kertész 2008-ig, nyugdíjba vonulásáig volt rendes egyetemi tanár, olimpista másodállásokkal, elismerten, békességben.

A poén az, hogy mindenki tudja: rengeteg ilyen eset van. Amíg Magyarországon az álami vagy kváziálami egyetemek uralkodnak, az álam dominál a felsőoktatás fölött, és álami hátszéllel lehet doktorálni, mindig is lesznek ilyen esetek. 1992-ben nyilván egyik résztvevő sem gondolta, hogy ebből bármi baj lehet, hogy egy Schmitt Pál nevű sportdiplomata tesis tézise bárkit érdekelhet (vagy hogy a nagyköveti poszt valami többnek lesz a kezdete egyszerű kirándulásnál; más civilből is csináltak akkoriban nagykövetet, aztán többnyire visszamentek a szakmájukba).”