„Ami kevéssé számít, az az európai baloldal össztüze. Az egy évvel ezelőtti vitához képest amúgy is lagymatagabb volt a szópárbaj, ráadásul az aggódó európai képviselők sokszor keverték a szezont a fazonnal, és nem egyszer látható volt: nagyjából a felületes sajtóból szerzett még felületesebb értesüléseikkel próbálták felfesteni az ördögöt a falra. Ez pedig nem erősíti az érveket, ha bonyolult jogi szabályozások megvitatásáról van szó. Azt viszont eltesszük emlékbe, hogy a magát konzervatívnak nevező Bokros Lajos megvonta a kormány konzervatív minősítését, de egy lengyel konzervatív és reformer frakciótársa ennek ellenére kiállt az Orbán-kormány törekvései mellett. Azt is eltesszük, hogy Daniel Cohn-Bendit szerint a hajléktalanok, az értelmiségiek és a zsidók félnek Magyarországon. Ötperces, hevesen gesztikuláló jelenete után pedig rögtön el is hagyta a helyét.
Minden Magyarországért aggódó polgár nevében bízunk abban, hogy a jogos, valamint a jogtalan, alaptalan kritikák pontos szétválasztásával sikerül minden hazai törvényt az európai joggal összhangba hozni, és végül pontot tenni az ügy végére. Ez azonban csak egy lépés a Magyarország és a nemzetközi világ közötti konfliktus rendezése felé.
Mindez nem mentesít senkit, sem a kormányt, annak stratégáit, sem a kormány legvehemensebb kritikusait az önvizsgálat alól, hogy miként is került hazánk a nemzetközi pofozóbáb szerepébe. Magyarország megítélése romokban hever, a gazdaságpolitikai zsákutcában pedig egyelőre csak megálltunk, és arra várunk, hogy nemzetközi szervezetek segítségével találjunk rá egy jövőképes útra.”