„Mert egyébiránt úgy hisszük, Schmitt Pál nem fog lemondani. Miért tenné, Orbán Viktor nem mondta neki. Orbán Viktor nem mondott semmit. A magyar államiság e szimbólumát, ím ily rútul mocskolják, vagy ellenkezőleg, ekkora gazság derül ki róla, s a miniszterelnöknek nincs egy szava róla. Nos, mindebből jó okkal következik, hogy Schmitt Pál marad. (...) Hogy volt-e benne helyesírási hiba, mert ha nem, akkor nem is Schmitt írta, vagy Georgijev tanulmánya alighanem fertőző volt, Schmitt Pál tehát nem lopta, csak valahogy elkapta tőle… Voltaképpen jól is esik – megint, nem először, sőt újra és újra – röhögni ezen a pojácán, de a gúnykacaj csak ideig-óráig feledteti a tényt, hogy Schmitt Pál alávalósága távolról sem marad következmények nélkül.
Schmitt Pál vágja ugyanis csak igazán bóvliba ezt az országot, nem a Fitch Ratings. Hisz a hazugság, a lopás immár az államiságunk szimbólumáig ér, innen már nincs fölfelé, csak lefelé van. Mindaz a sár, amit ez az ügy is kitermelt, elkezd szépen lecsorogni előbb Schmitt lábszárán, aztán szépen végig az egész hóbelevancon, s nem fog megállni a lakások küszöbénél sem. Úgy fogunk eztán élni, hogy az első közülünk elcsórt valamit, aztán letagadta, s majd, amikor eljönnek az ünnepeink, kiáll elénk, és beszédet kanyarít a ránk váró feladatokról, meg a becsületről. Tiszteleg a zászlónk előtt.
Ha neki lehet ebül szerzett holmija, kinek nem? Annak, akinek esetleg nem hagyják. De próbálni bárki megpróbálhatja, aztán csak sikerül valahogy: a recept, a minta mindenesetre előttünk áll; szegény fejünk.”