Még egy szó a politikai költészetről

„Szerintem a politikai költészet mint műfaj akkor értelmezhető, ha elfogadjuk, hogy a költészetnek van közösségi felelőssége, a közösségre vonatkozó, sőt a közösségnek szóló mondandója. Ilyen értelemben akkor értelmezhető: ha elfogadjuk, hogy van nemzeti (értsd magyar nyelvű, s a magyar nyelven beszélőknek, a magyar kultúrában felnevelteknek szóló) költészet. Továbbá a politikai költészet nem olyasmi, amit egy definícióval körbe tudunk keríteni, annak érdekében, hogy valakit beemelhessünk, valakit meg kint tartsunk a karámokon. Hanem, szerintem magyar nyelven írva a politikai költészet mintegy szükségszerű feladat – legalábbis mindmáig az volt, s amíg végleg el nem tűnik a politika, vagyis a közös dolgaink intézése és az azokról folytatott vita, az is marad.

S hogy milyen az én politikai költészeti ideálom? A világirodalomban talán leginkább a lengyelek tetszenek nekem (Herbert, Milosz), no és a köznyelvhez közel álló, józan észre apelláló, de érzékien képszerű angolszász hagyomány (Shakespeare, Eliot, Stevens), idehaza pedig a csöndesebb beszédű, megfontoltabb és árnyaltabb nyelvet használó, időnként akár gyávábbnak is titulálható, de aztán annál felkavaróbb politikai líra (a Kufsteint megjárt Kazinczy, Kölcsey, Arany, Babits, Radnóti). És persze fontosnak tartom az úgynevezett határon túli irodalom ilyen irányait, a transzilvanizmus költőitől, Székely János-Sütő generációján át, Hervayn-Szilágyi Domokoson túl Farkas Árpádékig, s aztán egész a legfiatalabbakig, mondjuk Orbán János Dénesékig. A Délvidéken például Tolnai Ottó és Domonkos István körét. És persze ott van a nyugati magyar irodalom, a Párizsi Magyar Műhellyel, vagy a nemrég meghalt Csokits Jánossal.

Mindazok fontosak tehát számomra, akik végül sosem haboztak – bocsánat a nagy szóért, de a magyar politikai (és) költői hagyományról szólva ez szerintem megkerülhetetlen, ha óvatosan is kell épp ezért bánni az ilyesmivel – felvállalni, s ha kell, kritizálni is a nemzeti hagyományokat.”