Václav Havel halálára

„1985 őszén a Nemzetközi Helsinki Szövetség – egy időben a hivatalos Kulturális Fórummal – alternatív fórumot rendezett a kultúra nyomasztó korlátairól. 2005-ben a Magyar Helsinki Bizottság – a húsz évvel korábbi összejövetelre emlékezve – ismét nemzetközi konferenciát szervezett az emberi jogok helyzetéről. Erre a nosztalgia-konferenciára eljött Havel is. Göncz Árpád beszélgetőtársaként, Szigeti László kérdésére válaszolva az mondta: »Sosem éreztem magam harcosnak. Ellenkezőleg, olyan ember vagyok, aki a harmóniát, a komfortot szereti, aki gyűlöli az összeütközést és a feszültséget. Persze az események menete, a kortársi történelem a hazámban és az alkatom végül arra kényszerítettek, hogy szembeszálljak a rendszerrel.«

Ez a sokkal inkább erkölcsi, mint politikai késztetés a szembeszállásra, akkor sem veszett ki Havelből, amikor elnöki mandátuma lejárt, amikor súlyos betegen legitim módon visszavonulhatott volna a közélettől. Ehelyett a People in Need nevű cseh emberi jogi szervezettel együttműködve rendszeresen fellépett a burmai, a fehérorosz diktatúrák ellen, és a kubai diktatúra ellen is, amelyre sokan máig némi nosztalgiával tekintenek, hiszen ifjú éveikben mégis csak Fidel Castro volt antiimperialista álmaik hőse.

2005-ben azt nyilatkozta a Sme című pozsonyi lapnak, hogy Lech Kaczyński elnöksége vagy Orbán Viktor visszatérése révén fojtó légkör uralhatja el Közép-Európát. 2008-ban viszont – az egykori kelet-német polgárjogi aktivistával, Joachim Gauckkal együtt – első aláírója volt a Prágai Nyilatkozatnak, amely a kommunizmus bűneit, a náci bűnökhöz hasonlóan, emberiesség elleni bűntetteknek minősítette.

Viszont?

De miért viszont?”