Választási rendszer és a történelmi alkotmány

A magyar Történelmi Alkotmány –a szentkorona-tan – érvényessége sohasem szűnt meg Magyarországon. A többé-kevésbé demokratikus rendszerben elfogadott írott alkotmányok – az 1989-90-esre  lásd pl. a Sólyom László által adott interjút a HV-ban  –  mind elfogadták a Történelmi Alkotmány folytonosságát és az alapján álltak.

A magyar Történelmi Alkotmány egyszerre több és kevesebb, mint az írott alkotmányok.
A magyar Történeti Alkotmány jogfolytonossága azt jelenti, hogy a magyar közjog megőrzi ezeréves fokozatos fejlődésének számos intézményét és alapelvét.  Ezek az alapelvek gyakran nem jelennek meg leírva törvényszövegekben – így gondot okoznak a Magyarországon elterjedt paragrafus és szövegcentrikus „betűjogi” jogértelmezésnek - de mégis alkalmazásuk során ezekre az alapelvekre, mint általánosan elfogadott fundamentumra hivatkoznak alkalmazásuk során. Így például az 1848-as áprilisi törvények – „az áprilisi alkotmány” – egyike sem mondta ki általános jogtételként a nemesek és nem nemesek jogegyenlőségét – mégis mint alapvető jogelvre hivatkoztak rá. Hasonlóképpen a dualizmus korában sem törvényben, sem máshol „nem volt leírva” hogy egy, az Országgyűlés képviselőháza által leszavazott miniszterelnöki indítvány kötelezően magával vonja a miniszterelnök lemondását, mégis 1903-ban mind az ellenzék, mind a kormánypárt természetesnek vette - magával a miniszterelnökkel, gróf Kuehn-Héderváry Károllyal egyetemben - hogy a miniszterelnök által benyújtott napirendi javaslat leszavazása után a kormányfő még aznap lemondott.

A cikk keretében nyilvánvalóan nincs elég hely a Történelmi Alkotmány elemzésére, de mindenképpen az érthetőség céljából feltétlenül meg kell említenem néhány általános alapelvet:

- A jogkiterjesztés elve, kategorikusan egyrészt kizárja már szerzett jogok elvonását és kiüresítését. A jogkiterjesztés ezen negatív elve mellett létezik a jogkiterjesztés pozitív elve, mely azt az elvárást fejezi ki, hogy az idő haladtával a nemzet minél nagyobb része részesüljön a jogokban, illetve a jogokkal való valós élni tudás megléte esetén nem lehet kizárni a jogokban való részesedést – „haza csak ott van, ahol jog is van” elve.

- A Szent Korona szuverenitásának elve, mely kimondja, hogy Magyarországon a szuverenitás egésze a Szent Koronát illeti, és bármely egyén vagy testület csak a szuverenitás részét birtokolhatja.

- Ez utóbbiból szervesen következik az alkotmánymódosítás Történeti Alkotmányból következő elve. E szerint a Történeti Alkotmány módosítása csak a csak az alkotmányos tényezők közös akaratából történhet meg. Ez a dualizmus idején a király, az Országgyűlés Képviselőháza, és az Országgyűlés Főrendiháza egyetértését jelentette. A Történeti Alkotmány rugalmas és változtatható, de a változtatás csak az alkotmányos tényezők  - mindig legalább két fél - egyetértésével és magának a Történeti Alkotmány formáinak és alapelveinek be- és megtartásával, valamint a (Történeti Alkotmány beható ismeretével bíró) jogtudósok konszenzusával történhet.

A Történeti Alkotmány módosítása, új intézmények létrehozása esetén figyelembe kellett és kell venni azt a szokásjogi alapelvet, hogy a normál törvényhozás esetén az új törvény a régi helyébe lép és a kettő ellentmondása esetén mindig a legutolsó módosítás érvényes, addig a szokásjogi normarendszer az ősibb, az elfogadottabb, a mélyebb érvényességét írja elő a frissebb és újabb változattal szemben. Ez utóbbi – Deák Ferencet idézve – csak arra való, hogy a Történeti Alkotmány „több törvényei más formába öntessenek; határozottabban formuláztassék, a mi előbb csak általában volt kimondva (…)”. 

Ahhoz, hogy lássuk, hogy a Történeti Alkotmány milyen követelményeket támaszt a választójogi törvénnyel kapcsolatban, az 1848-as választási törvények keletkezését és ezek 1874-es módosítását, illetve a két világháború alatt fennálló szabályozást kell megvizsgálnunk. Az 1848-s törvény egyértelműen kimondja, hogy az Országgyűlésnek nincs joga megfosztani a választójogtól azokat, akik már gyakorolták. Így bár új választójogi törvény az új alkotmányos követelmények, az egységes politikai nemzet és a rendi különbségek nélküli (cenzusos) választójog alapján áll, a jogkiterjesztés előbb említett elve alapján az eddig választójoggal rendelkező nemesek és városi polgárok megőrizték választójogukat. Az 1874-es módosítás arányosította a választókerületi beosztást úgy, hogy 30000 lakosra (lakosra és nem választóra) jusson egy képviselő. Az arányosság elvénél viszont fontosabb volt az alapelv, mely szerint senki nem veszíthet el olyan jogot, amivel már rendelkezett – és ez az elv vonatkozott mind a megyékre, mind a szabad királyi városokra, így az előbbiek lakosságszámtól függetlenül legalább két, utóbbiak legalább egy képviselőt küldhettek. Budapesten a választókerületi határokat igyekeztek a kerületi határokhoz igazítani.

Alapvető elv volt, hogy a képviselő megbízását a választókerülettől kapja, így megválasztásához a szavazatok abszolút többsége kellett. Ha több, mint két jelölt volt, és nem volt a szavazatok 50%-nál többet kapott jelölt, akkor 1874-ig azonnal, 1874 után pár héttel később pótválasztást kellett tartani. (1906-ban például Szekszárdon egy szocialista jelölt 3 szavazatot kapott, így a másik két (függetlenségi) jelöltnek később egymással pótválasztáson kellett megmérkőznie). Mind a dualizmus korában, mind a két világháború alatt több olyan választókerület volt, ahol azonos párthoz tartozó jelöltek mérkőztek meg – előfordult 3-4 egymással versengő kormánypárti jelölt is. (Erre a jelenségre 1990-ben is volt példa – volt egy választókerület, ahol két FKGP jelölt is elindult).

A dualizmus korára nem volt jellemző a választókerületek határainak politikai számításból való manipulálása – bár esetenként elő-előfordult mind kormánypárti, mind ellenzéki oldalról. Ennek elterjedését a bevezetésben említett kettős hatalommegosztás rendszere akadályozta meg – a választókerületi beosztásról a megyei közgyűlés döntött, mely döntése ellen a kormányzat csak kirívó törvénytelenség esetén léphetett fel.

Mivel nem választástörténeti cikket írok, ezért két igen fontos pontra nem térek ki:
Nem írok arról részletesen, hogy a dualizmus korában bár végig fennmaradt az 1848-ban nemesi és városi polgár jogán választók személyes választójoga - jogkiterjesztés negatív elve alapján- de az e mellett meglévő cenzusos választási rendszer nem bővült,  így nem valósult meg a jogkiterjesztés pozitív elve a választójog fokozatos kiterjesztésével – Európa többi országával ellentétben. Így míg 1848-ban a választók lakosság, ami kifejezetten nagy aránynak számított Európában, addig 1914-re. Az első világháború kezdetekor a magyar parlament volt az egyetlen Európában – az orosz Dumát is beleértve – melyben egyetlen szocialista/szociáldemokrata képviselő sem volt. Úgy tűnt, hogy a magyar politikai elitnek sikerült mesterségesen megőriznie rendszerét. Az eredmény a Tanácsköztársaság és Trianon lett.

Az 1900-as évektől 1918-ig a választójogi közjogi küzdelem nagy részben lekötötte a társadalmi és politikai elit gondolkodását, harcait és erőforrásait – különösen hangsúlyos volt ez a küzdelem 1916 és 1918 között – pont akkor, amikor az Ország előtt álló megoldandó sorskérdésekkel kellett volna foglalkozni.

Hasonlóképpen nincs módom elemezni Horthy-korszak alatti választási manipulációk – egyébként tanulságos – történetét. Fontosnak tartom leszögezni, hogy a rendszer a választójog drasztikus leszűkítésével és nyílttá tételével indult, de nem tudott az elől kitérni, hogy a legutolsó választást már átfogó és titkos választójog alapján volt kénytelen rendezni. Egyébként ez az utolsó választás volt a legmanipuláltabb a rendszer történetében. A kormányzati manipulációk hatásosságát enyhítette, hogy a bírósághoz fordulás aktív és a hatásos lehetőség volt – minden választás után több mandátumot megsemmisített a bíróság és új szavazást rendelt el.

Tény, hogy a jelenleg érvényben lévő választójogi törvény sem felel meg minden pontjában a Szentkorona-tannak. Mivel a rendszerváltás ideiglenes törvényéről van szó, ezt figyelembe véve egy sok szempontból védhető kompromisszumot sikerült létrehozni 1989-90-ben, de az idő haladtával egyre inkább kiütköznek hiányosságai.  Egy ezt a törvényt felváltó új törvénnyel szembeni alkotmányos követelmény a jogkiterjesztés alkotmányos elve értelmében, hogy egyrészt a választási törvényben már megszerzett, létező jogot nem vonhat el, másrészt a Történelmi Alkotmány által megkövetelt elvektől nem távolodhat el jobban, mint a hatályos választási törvény.  Sajnos Lázár János által beterjesztett választójogi javaslat sok pontban nem felel meg azoknak a követelményeknek, melyet a Történeti Alkotmány támaszt a választási rendszerrel szemben, és több szempontból rosszabb, mint a hatályban lévő.

A javaslat betartja azt az alkotmányos kötelességet, hogy választókerületek határai nem léphetik át a megye határát – biztosítva a megye, mint alkotmányos entitás jogát a képviseletre - de nem törődik azzal az ezzel egyenjogú alkotmányos kötelezettséggel, hogy biztosítsa megyei jogú város, mint alkotmányos entitás jogát a képviseletre.

A választókerületek kijelölése a Lázár-féle javaslatban ellentmond a Szentkorona-tan kettős hatalommegosztás elvének: az Országgyűlés joga meghatározni a választókerületek kijelölésének elveit és törvényi kereteit, de magát a kijelölést nem hajthatja végre az Országgyűlés – ezt csak olyan testület(ek) végezheti(k) el, mely független mind az Országgyűléstől, mind a parlamenti pártoktól.

A választási rendszer meghatározásában az Országgyűlésnek nincs „szabad keze”. A Történelmi Alkotmány előír a választási rendszerben is előír olyan alapelveket, melyeken az Országgyűlés akár egyhangú szavazással sem változtathat. Amikor gróf Teleki Pál második miniszterelnöksége idején a képviselőházi képviseletet korporatív alapú rendszerre akarta megváltoztatni, az akkori vitákban egyértelműen kimutatták, egy ilyen átalakításra nincs felhatalmazása az Országgyűlésnek, mert ellentétes lenne a Történelmi Alkotmánnyal. (Érdekességképpen megjegyezhető, hogy az akkori kormánypártnak, a Magyar Élet Pártjának 181 mandátummal 69,62%-os felhatalmazása volt.)

A Szentkorona-tan a választókerület esetében kizárja az egyszerű többségi elv – a brit rendszer – alkalmazását, hiszen a legtöbb szavazatot kapó, de abszolút többséget nem kapó jelölt a magyar Történelmi Alkotmány felfogása szerint nem képviseli – nem képviselheti a választókerület választóit. (Bár most nem szerepel egyik tervezetben sem, de a Történeti Alkotmány kifejezetten megengedi többmandátumos választókerületek létrehozását. Erdélyben az 1880-as évekig léteztek ilyenek.) A jelenlegi szabályozás a választókerületek maga két fordulójával, ha nem is felel meg teljesen a Szentkorona-tannak, de szellemiségében közelít hozzá, és az esetek túlnyomó többségében biztosítja azt, hogy a választókerületet megnyerő képviselő valóban képviselje a választók többségét.

Az egyszerű többségű brit rendszer alkalmazása Magyarországon annyira felel meg az alkotmányosság követelményeinek, annyira lehet szerves, mint a szólásbeli brit gyep: nem kell vele mást tenni, csak mindennap öntözni és nyírni – mindezt ötszáz éven keresztül. Ötszáz éves folyamatos politikai kultúra idegen megszállás nélkül, a hagyományok és a szokásjog folyamatos tisztelete, valamint olyan íratlan viselkedési normák tiszteletben tartása, amelyek mind a brit íratlan alkotmányosság részét jelentik. A másik ok, ami a brit rendszert működőképessé – és egyben unikálissá is - teszi, az a társadalom kulturális homogenitása, melyben a két nagy párt lényegében az osztálykülönbségeket képezi le.

A Történelmi Alkotmánnyal ellentétes az eredményességi korlát megszüntetetése is. Ez a garanciális elem ugyan csak a rendszerváltás után alakult ki, de mint fontos és gyakorlatban bevált biztosítékát a rendszernek húsz éven keresztül senki nem kérdőjelezte meg. A Történelmi Alkotmány részeit alkották az úgynevezett alkotmánybiztosítékok rendszere – és a minimális választói részvétel elve ilyenné vált. Ennek eltörlése ellentétbe kerülne a jogkiterjesztés elvével.

Nincs terjedelem arra, hogy részletesen elemezzem a törvény nemzetiségi mandátumokkal foglalkozó részét, de meg kell említenem, hogy ez teljesen ellentétes a szentkorona-tannal. Kimutatható, hogy a dualizmus korában a nemzetiségi jogokért küzdő politikusok elérni kívánt jogaikat kevés kivétellel a szentkorona-tanra alapozták, és elfogadták az egységes politikai nemzet deáki értelemben vett felfogását. A tervezett választási rendszer – amellett hogy nemzetiségekről beszél nemzeti és etnikai kisebbségek helyett, ami lényeges különbség – azzal, hogy választásra kényszerít „nemzetiségi lista” és pártlista között, ahelyett, hogy a Történeti Alkotmány szellemében integrálná a nemzeti és etnikai csoportokat, divergáló nemzetiségi „gettók” szellemét viszi be a választási rendszerbe, jogkiterjesztés helyett jogot von el helyette ad különjogot.

Ez a választójogi tervezet, mivel az alkotmányossága több mint megkérdőjelezhető, nem biztosít szilárd alapot, biztos kormányzást semmilyen olyan eljövendő kormánynak, mely a parlamenti többségét ez alapján szerzi meg – bár az előterjesztőknek saját bevallásuk szerint ez volt a céljuk. Az ellenzék véleménye szerint ennek a törvénynek a Fidesz győzelme elősegítése és „bebetonozása” a volt célja. Ha ez így lett volna, akkor a törvény megalkotói nagyon elszámolták magukat. A mai közvéleménykutatási adatok alapján ez talán így lenne, de akár fél éves időtávlatban már más a történet.