Az elkésett kőfaragók

„L. Gyulát 2000 őszén láttam utoljára a bírósági tárgyalásán, ahova tanúként idéztek. Lehet, hogy erkölcsi fogyatékosság, de a mai napig nem tudok rá gyilkosként gondolni. Talán ezért nem, mert a letartóztatása előtti délutánt együtt töltöttük. Jól ismertem L. Gyulát és családját. Így a lányát is, és Beát, a feleségét, az egykori áldozatot is. Közel laktunk egymáshoz, és én voltam a háziorvosuk. A felesége, Bea, aki tanárnő volt az egyik középiskolában, állandóan üvöltözött a hajszolt férfival. De tényleg üvöltözött. Pipogyának, élhetetlennek, - s az utca örömére - impotensnek nevezve. Sokszor hallottam, hisz talán hatvan méterre laktunk egymástól. Otthon hívott, menjek be hozzájuk. Igyak valamit Beával az egészségére. Aztán mégsem mentem be, mert ahogy megálltam előttük, a felesége azonnal kilépett a teraszra, és onnan kezdett üvölteni Gyulának. Olyanokat, hogy hol jártál, te szerencsétlen?! Rád sose lehet számítani! És fel kellene szeletelni a karajt, mert holnap ebédvendégeink lesznek, és nem működik a gázkazán. És jó estét, doktor úr, köszönt azért nekem is. Beával nem tegeződtem. Gyula nem szólt semmit. A válla közé ejtette a fejét és bement. Hazagurultam, és arra gondoltam, majdnem megfagytunk, hogy a kőfaragók végre helyreállítsák Bea szüleinek szétdúlt sírját, az asszony meg üvöltözve fogadja. Szegény Gyula! Két deci száraz fehérbort ittam az egészségére, aztán olvasni kezdtem. A rendőrök két óra múlva jöttek értem, hogy állapítsam meg Bea halálát. Megállapítottam. Láttam Gyulát is, meg a karaj szeleteléséhez előkészített húsvágó bárdot is, amivel agyoncsapta az asszonyt. Egyetlen ütéssel. Az ítélethirdetésről kijövet láttam, hogy a bíróság előtt egy ismert aktivista - tanárnő ő is - vezetésével néhányan a családon belüli erőszak áldozataiért tüntettek. Ők már nyilván tudták, ki az igazi áldozat. Nekem fogalmam sem volt róla.”