„A rendőrség nagy erőkkel lépett színre, és a média is rámozdult a témára. Akár az elefántok a porcelánboltban. Pedig több diszkréciót érdemelt volna a kórház akkor, amikor a vádak egy része legalábbis több, mint gyanús. Végiggondolta-e valaki, hogy mennyi idő, míg 1200 ampullát egy nővér feltör és infúzióba tölt? Vajon ekkora mennyiséget miként lehet feltűnés nélkül kiíratni egy felelős főgyógyszerésszel? Ráadásul irracionális dolog ilyen mennyiségekkel dobálózni akkor, amikor ennek a töredéke is elég lenne bárki halálához.
Én laikusként hajlok rá, hogy nem Márkus doktornak, hanem az állítását visszautasító Golub Iván főigazgatónak és a vádakat szintén képtelennek minősítő orvoskamarai elnöknek, Éger Istvánnak van igaza. De ez mellékes, mert a vizsgálat majd úgyis fényt derít az igazságra. Ha a vád helytálló, annak, gondolom, következményei lesznek az orvosszakmában. Ha azonban ennek ellenkezőjére derül fény, akkor egy olyan dolog történt, aminek a hatása a bizalmon alapuló orvos-beteg kapcsolatra nézve a legtragikusabb.
Egy ilyen eset után vajon félni fog az orvos érzéstelenítőt felírni? A beteg pedig meg fogja kérdőjelezni az orvos szakmai kompetenciáját? Nem lett volna jobb az ügyet nagyobb diszkrécióval kezelve vizsgálni és a kórházat nem kitenni annak, hogy magyarázkodnia kelljen még a vizsgálat befejezése előtt? Erre találták ki az ártatlanság vélelmét. Ez vajon miért nem jár mindenkinek?”