1956 szobra

„Ha a Pesti srácok című musicalról azt írnám, amit az ízlésem diktál, akkor alighanem testvéri tankok vonulnának föl Újpestről XV. kerületi lakhelyem felé. Ám nemcsak én és a hozzám hasonló korosodók ültek a nézőtéren, hanem túlnyomó többségben fia­talok. Amin mi magunkban sziszegtünk, arcokat vágtunk, a kijárat felé pislogtunk, azon ők felszabadultan örültek, tapsoltak, kigyúlt arccal ünnepeltek. Ez az előadás az ő nyelvükön szólt. Modorában, gesztusaiban, szóhasználatában, gügyén amerikanizált világképével, legolcsóbb filmes közhelyfordulataival, a történelmi tények meglehetős nagyvonalú kezelésével. Egy harsány PlayStation volt (ha jól írom).

És éppen ezért falakat rengető siker. Mert a fiatal szereplők éppúgy élvezték magukat, azaz a »játékot«, tehát játszó önmagukat, mint a közönségük őket. Aki-ami nem mi voltunk, szép régi szóval élve »kehegő vének«, még ha mi meg is éltük személyesen azt, amit most a legújabb kor átírt egy új nyelvre. Nehezen megemészthető persze ez nekünk, de végül is az előadás ’56-ról szólt. És a gyerekek annak tapsoltak, mert azt zárták a szívükbe, ami »forradalom«, ami »nemzet«, ami »önfeláldozás«. És ennél aligha van fontosabb üzenete 1956-nak. Meg a »pesti srácoknak«. És hát igen, a lyukas zászló mellett ők azok, akik szoborba kívánkoznak. Ha a régi tornacipő helyett ma Adidast (vagy mit) hordanak.”