„Miközben maguk a görögök szenvedik meg leginkább saját vezetőik szűklátókörűségét, hirtelen világszerte divattá vált élcelődni rajtuk, egyesek a mediterrán életstílust, magyarul a restséget róják fel nekik, mások ismét bőszen alkalmazzák a pejoratív értelemben használt balkáni jelzőt Athénra. A nyugat-európai sajtó egy pillanatig sem érzi rasszistának az ilyesfajta jellemzéseket, az indulatot mímelő német vagy francia politikusokat pedig senki nem nevezi populistának, amikor a végtelenül leegyszerűsítő »mi fizetünk a görögök miatt« érveléssel állnak szavazóik elé. Madridtól Berlinig és Párizstól Londonig mindenki jól ismerte a jelenkori athéni demokráciát. Mégis kellettek a görögök az unióba, majd az eurózónába is. Mert a piaci érdekek azt diktálták. Akkor megérte vállalni a görög kockázatot, most már nem. Így lett Athénból céltábla.
Most, a gazdasági, pénzügyi válság kellős közepén az unió a legcsúnyább arcát mutatja. Elkenődött a smink, vicsorgássá torzultak a mosolyok. Nincs már szó egységről, konszenzusról, egyenlőségről. Berlin és Párizs vezérei leplezetlenül irányítanak mindent. A Merkel–Sarkozy-tandem mellé már díszletnek sem kell a többi uniós tagállam vezetője. Ők ketten kijelölik a jókat és a rosszakat. Utóbbiak azok, akik ellentmondanak nekik. Meglepő módon nem kelet-közép-európai térségünk az, amely élen jár a görögök elleni szitokáradatban. Pedig a magyar, szlovák vagy román minimálbér ma is töredéke a görögnek, ráadásul a válság nyilvánvalóan érzékenyebben érinti az egykori szocialista tömb országait. Lehet, hogy az olykor groteszk villongásokba torkolló történelmi sérelmek ellenére mifelénk még természetes a szolidaritás?”