Orbán Viktor „valahogy odapottyant”

„- A rendszerváltás előtt, de még utána is, ön is közelebb volt a baloldalhoz, mint most. Sokszor emlegetik, hogy akkoriban a Demokratikus Charta rendezvényein is részt vett.

- Én MDF-alapító voltam, a Demokratikus Charta rendezvényén egyszer voltam. Mint meghívott vendég. Nem tetszett, hogy a legnagyobb kormánypártban antiszemita hangok jelentek meg, és mint vendégszereplő, elmondtam ezt. Nem tudtam tudomásul venni Csurka István téziseit, de nem voltam baloldali. Hogy lenne baloldali egy volt bencés diák? A Kádár-rendszerben hosszan éltem és működtem a szakmámban.

A művészek a hatalom függvényei, mert a hatalom adja a megrendelést. A művészek mindig kollaborálnak valahogy a hatalommal, minden művész. Vagy lázadnak ellene, vagy kollaborálnak, de végül ahhoz, hogy megéljenek és kifejezhessék mondanivalójukat, valamilyen szinten együtt kell működniük. Most a diktatúráról beszélünk. Én is éltem azt az életet. Engem is beleerőszakoltak abba a nyomorult pártba, de távoztam onnan. Jóval a rendszerváltoztatás előtt. Az elsők között.

- Ha jól tudom, a nyolcvanas években a moszkvai nagykövet mellett dolgozott...

- Szűrös Mátyásnak hívták azt a nemzeti érzelmű nagykövetet, akit később az MSZP is kilökött a soraiból. Célfeladatot kaptam, megcsináltam. Ünnepi műsort rendeztem a Kreml kellős közepén. Ma ezt mondanánk balliberális honfitársaink: egy nacionalista műsort. Ez arról szólt, hogy a magyar nép csodálatos. Volt minden. Erkel, Bartók, Kodály, Simándy. És néptánc. E műveletben fő társam a kitűnő koreográfus és néprajztudós, Novák Ferenc volt. Az oroszok eltátották a szájukat, jé, ti ilyen derék nép vagyok? Én úgy élem meg, hogy azt magyarként csináltam, büszkén a hazámra. A műsor hatásos volt. Akkor kezdtem el először vetített képeket alkalmazni a nagyszínpadon.

- Mennyire volt hasonló az a feladat ahhoz, amit most kell csinálnia? Mind a kettő valamiféleképpen propagandatevékenység. Most is a népszerűsítés a feladata.

- Igen, és szívesen csinálom. Tudja, mi vagyok én? Egy tanító, néptanító. Megpróbálom egész népemet középiskolás fokon tanítani. A műsorom nem a high-tech értelmiségnek szól, hanem a véreimnek. A félrevezetett sokaságnak. Nem véletlenül találtak meg erre a feladatra. (...)

- Sok kritikát kapott az alaptörvény asztala, és most ezek a festmények is, nemcsak az ellenzéktől, de a konzervatív oldalhoz tartozók sem mind álltak ki mellette. Ön mégis rettentően magabiztosan nyilatkozott akkor is és most is. Nem ingatják meg a kritikák?

- Most már kiállnak mellette, kezd rájönni az én oldalam, hogy rengeteg pénzt takarítottam meg ezzel - hiszen az önkormányzatban ingyen van az asztal, meg ingyen van a szék, van egy számítógép is, ami egyből a nyomdába küldi a megrendeléseket. Másrészt írtam egy tanulmányt arról, hogy mit szeretnék csinálni, megírtam a forgatókönyvet is.

Olyan ez, mint amikor a színházigazgató kihirdeti a szezon műsortervét - egyből kitör a parasztlázadás, mindenki megrémül. Aztán másnap kiírják a próbát, harmadik nap beugrik a színész, aztán megcsinálják a díszletet, elkezd működni a dolog, jönnek a bemutatók, az emberek elfelejtik a különvéleményt, és a szezon végén a társulat ezt mondja: de jó szezont csináltunk. Ilyen az emberi természetrajz.

Felépítése után az Eiffel-tornyot a felindult franciák le akarták bontani. De jó, hogy ezt nem tették meg! Szeptemberben volt az Alaptörvény asztala. Októberben az iskolai zsebfüzetek. Novemberben itt a tizenöt új festmény. És lesz még más is. Majd megszokják. Sőt: meg is szeretik. Mint a színtársulat a szezont, mint a franciák az Eiffel-tornyot.”