Nem megy

„Átölelt, felült mellém a hosszú lábú székre, hosszan nézett átható kék szemével a szemembe, hallgatott vagy két percen át, és így szólt azután:
– Nem megy.
– Mi nem megy, Palikám?
– Nem megy nem gyűlölni őket. Tudom, hogy gyűlölni nem szabad, hogy gyűlölni bűn. De nem megy. Nem megy.
– Ugyan már, Palikám. Annyi szép dolog van ezen a világon…
– De ők minden szépséget elrondítanak, tönkretesznek, eloroznak. Elorozzák a szépséget a világból.
– Ne hülyéskedj, Palika! Nem érnek föl addig.
– Ők nem. De a gonoszságuk igen. Mert nem gonoszak ők. Ők a gonoszság maga. Ők a megtestesült gonoszság. Elvetemültek. Nem hibáznak, nem rosszak, de elvetemültek, gonoszak. Meglátom az utcán az egyiket, odamegyek, bemutatkozom és közlöm vele, hogy csak addig szégyellje magát, amíg él, aztán már rábízhatja az őmiatta való szégyenkezést a gyermekeire és unokáira bízvást. Tudom, hogy nem szabadna tennem ezt, de nem megy. Őnékik mindent szabad… Nekem nem szabadna a privát világot átlépni sem. Mert polgár vagyok. De nem engedik, hogy az legyek. Nem megy. Éktelen a harag bennem. És napról napra nő. Megyek városomban, mínusz nyolc a fok, s látom, hogy rendőrök igazoltatják a pékség kis meleget adó ablakánál heverő hajléktalanokat. És megbüntetik őket. Ezek keresztények? Ezek? Belépek helyemre, meglátom hírlapírójukat, próbálom magam visszafogni, de nem megy: lefasisztakommunistázom. Mert hogy az. Tűri fel ingujját, ugrana nekem ököllel. Ehhez értenek, az ütéshez. Lefogják. Szégyellem magam. De nem tudok mit csinálni. Gyűlölöm. Nem szabad, tudom. De nem megy nem gyűlölni őket. Két gyerekem van és három unokám. Hogy nézzek a szemükbe tíz év múlva, ha még élek véletlenül. Mit mondjak nekik, amikor megkérdezik: miért tűrtem? Hogy tűrhettem?
Hangja remeg és remeg a cigaretta is kezében.”