„De miért érdemes ennyi energiát ölni Timosenko politikai ellehetetlenítésébe? Mindenekelőtt azért, mert a 2004-es »narancsos forradalom« egyik vezetőjeként és egyben szimbólumaként ma is népszerű politikus Ukrajnában. Sokkal népszerűbb, mint egykori harcostársa, Viktor Juscsenko, aki 2010-ben néhány százaléknyi szavazói támogatást szerezve már az elnökválasztás első fordulójában elvérzett. Julia Timosenko azonban talpon maradt. Sőt, a második körben csaknem fordítani tudott és Janukoviccsal szembeni tíz százalékos hátrányát három százalékra dolgozat le. És tette ezt egy olyan korszak kormányfőjeként, amikor a globális válság következményeként az ukrán GDP az előző évhez képest 15 százalékot zuhant. Ez – ítéljük meg bárhogy is Timosenko gyakorta populista politikáját – nem kis teljesítmény. És ezzel az ország keleti területeinek politikai támogatását élvező győztes, Viktor Janukovics is tisztában van. Bár Timosenko népszerűsége az elnökválasztás után feltűnően megkopott, potenciálisan továbbra politikai veszélyforrás. Mindenekelőtt azért jelent, mert politikai jelenléte megakadályozhatja Janukovics táborát abban, hogy a Rada-választásokon minősített többséghez jusson. Noha az elnök ma is ellenőrzése alatt tartja az ukrán törvényhozást, ám a kétharmad kísértése Kijevben is óriási. Annál is inkább, mert ha sikerülne alkotmányos többséghez jutni, úgy végképp kiteljesedhetne Janukovics hatalma. Az a hatalom, amely már ma is alig-alig korlátozott. Janukovics egyik első döntése volt ugyanis, hogy a 2004-es fordulat idején – a szembenálló felek közti kompromisszum nyomán – »félelnökire« gyengített államfői hatalmat ismét teljes értékű elnöki rendszerré alakította vissza. De ma már Janukovics ellenőrzi a helyi hatalom irányítóit is. Az ukrajnai régiók élén állók többsége ugyanis vagy a jelenlegi elnök embere, vagy messzemenően lojális iránta. Az alkotmánybíróságot pedig már közvetlenül tavaly februári megválasztása után sikerült szoros felügyelete alá vonni. Vagyis csak egyetlen építőkocka hiányzik az impozáns politikai építményből, a parlamenti kétharmad. És ha sikerül Timosenkot és legközelebbi szövetségeseit az ukrán politikai szcénából kitessékelni, nem marad erő, amely meg tudná akadályozni az ukrán elnök támaszát adó Régiók Pártjának parlamenti diadalát. (...)
Illúzió arra gondolni, hogy majd Moszkva kisegíti Janukovicsékat. Miért is tenné? Putyin, akit a Timosenko elleni ítélet híre Pekingben ért utol, nehezen félreérthető indulatossággal jegyezte meg, hogy a 2009-es januári gázmegállapodást Timosenko alá se írta, merthogy a szerződést a Gazprom és a Naftogaz vezetői látták el kézjegyükkel. És egyébként is – tette hozzá Putyin – a megállapodás hosszú évek huzavonája után végre elválasztotta egymástól az európai gáztranzit ügyét az ukrajnai gázszállítások kérdésétől és az árak megállapítását is az Európában bevett hosszú távú szerződésekben alkalmazott gyakorlathoz kötötte. És történt mindez épp akkor – tehetnénk mindehhez hozzá – amikor a globális válság nyomán a gázárak viszonylag alacsonyan voltak, vagyis a lehető legkedvezőbb pillanatot kínálták Kijevnek az európai mintákhoz való igazodásra. Ne feledjük, az orosz gáz nagy európai fogyasztói – a németek, a franciák, az olaszok és az osztrákok – már régóta így járnak el, miként a Köztes Európa országai, így Magyarország is, miután e fordulatot – még a rendszerváltás éveiben – megtette. Ideje volt ezt Ukrajnának is megtennie, és 2009. január 19-én meg is tette ezt, lezárva ezzel egyben az akkor már csaknem háromhete tartó ukrán-orosz gázcsatát. Európából nézve Timosenko mindezért nem büntetést, hanem elismerést érdemel.”
