Egész Magyarország zsidó centruma

„A Magyar Örökség Díjat Makovecz Imre alapította, többedmagával, 1995-ben. A díjat gondozó Magyar Örökség és Európa Egyesület, 2003 óta önálló jogi személy, évente négy alkalommal hét-hét díjat oszt ki az arra méltónak ítélt személyek és intézmények, holtak és élők között, a kiegyezéstől napjainkig terjedő időből. Ebben az évben az egyik díjat dr. Schweitzer Józsefnek ítélték. A Bírálóbizottság elnöke, dr. Hámori József akadémikus levélben kért fel, hogy a napokban sorra kerülő díjátadáson Schweitzer Józsefről én tartsam a laudációt. Néhány nappal ezelőtt meghívtak a laudációk meghallgatására. Az egyesülettel soha nem volt kapcsolatom, ügyrendjét nem ismertem, nem tudtam, hogy ez a »meghallgatás« valójában lektorálást, erősebb szóval: cenzúrázást jelent. A felolvasott szöveget a jelenlévők közül többen bírálták, mert hogy - rövidre fogva az elhangzottakat - nem hangsúlyozza eléggé Schweitzer József érdemeit a magyar kulturális örökség ápolásában. Végeredményként Juhász Judit (volt kormányszóvivő és külföldi rádiótudósító), a díjátadó ünnepségek műsorközlője megfogalmazta a javaslatot, hogy a laudáció megtartására valaki mást kérjenek fel helyettem. Ezután az ülést elhagytam. Az ott bemutatott szöveget a Schweitzer József iránti feltétlen tiszteletem és több évtizedes, számomra kitüntető barátságunk jegyében alább közlöm. Nem hinném, hogy a magyar örökségnek ne lehetne része egy rabbinak éppen a magyarországi zsidók érdekében kifejtett tevékenysége.

1948-ban, amikor Schweitzer Józsefet a pécsi rabbiszékbe beiktatta, Scheiber Sándor ezekkel a szavakkal jelölte ki a fiatal rabbi feladatkörét: »Kezedben dobog gyülekezeted szíve: szabd meg az ütemét, jelöld ki az irányát, fokozd a hevét. Érezze át: a zsidóságot a gálut [fogság, diaszpora] két évezredében istenhite és vallásos szertartásai, de ugyanakkor hazavágyódása és népszokásai tartották meg - vallása és népisége együtt.« Megismétlem: vallás és népiség.
Schweitzer József 33 évet töltött Pécsett, egy emberöltőnyi időt, és ottani közössége, aki még megvan közülük, húsz évvel hivatalos távozása után is rajongó szeretettel beszél róla, szinte úgy, ahogyan a haszidok szoktak a rebéről, de nagyvárosi zsidók, neológok csak ritkán. Aki nem Pécsett élt azokban az időkben, ennek a szeretetnek a hitelességét azon mérheti le, amit Schweitzer József személye ma az egész országban jelent.”