„Tripoli bevétele, és az utolsó nekifutás a két-három Kadhafi-rejtekhely ellen sajnos könnyebb volt, mint az államigazgatás újjáépítése lesz. A kihívás nagy, a nézeteltérések nemkülönben, és a közös nevező, a közös ellenség, ami összefogta a líbiai felkelők heterogén tömegét az ellenállás ernyője alatt, már a múlté. A szerepek megváltoztak, az ellenzékből nemsokára vezetők, a vezetőkből ellenzék lesz. A politikából kiszorult törzsek összehozása a közös, régi-új zászló alá egyszerűbb feladat, mint őket egy kidolgozott, cselekvőképes politikai napirend mögé felsorakoztatni, egy olyan társadalomban, amelyben a diktatúra negyvenkét éve alatt az »aki nem velünk, az ellenünk van« gondolkodásmód mély gyökereket eresztett, és a politikai kultúra a hűség és az árulás dichotóm fogalompárja által erősen behatárolt értelmezések tartománya lett.
A múlt azonban nemcsak a fejekben él tovább: Kadhafi örökségét forradalmi bizottságai hordozzák tovább, amelyeknek a becslések szerint a teljes népesség mintegy egyötöde tagja volt. Ez hatalmi töredeződést kiváltó diffúziós erőként funkcionálhat, nehézségeket görgetve az országépítés elé, miközben paradox módon e réteg bevonása a gazdasági talpraállás mielőbbi megkezdéséhez szükséges államapparátust stabilizáló tevékenységbe és a közügyek ellátásába nélkülözhetetlen is. Ez egy újabb konfliktust eredményez, a modern állam intézményeinek kiépítése és a múlt maradványainak felszámolása között. E »nómenklatúra« lojalitása - amelynek tárgya hagyományosan nem Líbia, hanem Kadhafi volt - nem pusztán spontán jellegű, hanem egy olyan társadalmi klíma része is, amely több mint négy évtizeden át épült ki. Ez a rendszer pedig nem múlik csak úgy el nyomtalanul, akárcsak a hozzá hasonlók sem.”