„A száz év rettenetes változásai ellenére a római katolikus egyház ma is – akárcsak 1912-ben – a hívők 51-52 százalékát mondhatja a magáénak. Ám a hívők és a lelkipásztorok viszonya nagyon megváltozott. Mivel a pap világi dolgokba alig avatkozik be, a templomok elnéptelenedőben vannak, hiszen hiába kérdezik az emberek, miről is van szó a nagyvilágban, s hogyan kell egy hívőnek állást foglalni a politika kényes ügyeiben. A felső papságnak sincs komoly befolyása a közvélemény alakulására.
Mást jelent a vallási hovatartozásra adott válasz, s más az Istenbe vetett hit. Egy Eurobarometer- felmérés szerint az ország lakosainak 44 százaléka hisz valamiféle istenben, 31 százaléka pedig csak egy felette álló, magasabb erőben. 19 százalék hitetlen. A Hit Gyülekezete az adófelajánlók számarányában a 4. a vallások sorában, a Krisna-hitűek az 5. helyen állnak. A két világháború közt a trianoni nyomorúságra adott válaszként az országban csak úgy burjánzottak a népies indíttatású szekták, de korunkban is számos új vallás keletkezett a rendszerváltással, s vezetőik a szinkretista vallási elképzelések mellé gazdasági és politikai célokat is felvettek. Válságtünet ez is, mint a húszas-harmincas években. Az új hivők vallásos rajongása hasonlít a szurkolótáborok fanatikus örömvágyához: nem véletlen, hogy a hitesek tízezer fős istentiszteleteinek sokáig a Budapesti Sportcsarnok adott helyet, s új templomuk, a Hit Csarnoka is a sportépítészet része.
Szóval, vallási viszonyaink – egy komoly statisztikai adat kivételével, ami a római katolikusok különleges, látszólag változatlan primátusára utal – alaposan megváltoztak száz év alatt. S a statisztika csalóka fényében mi, katolikusok tudjuk, milyen ritkán válik templomainkban a vallás merő számadatból Isten és a hívő személyes ügyévé.”