Még van idő, állítsátok meg őket!

„A hagyományosan istenverte, elátkozott ügyek egyike a magyar–román viszony. 

Ebben benne van a román állam és a magyar állam, a romániai magyar kisebbség és a román többség, Magyarország és az erdélyi magyarság, a székelyek és a többi magyarok, Erdély és Partium viszonya, a magyarországi jobboldal és liberális/szocialista balközép zűrzavaros kapcsolatai a romániai magyar politikai erőkkel és a román pártokkal, a román »elitek« változatos és változó »magyarpolitikái«, a kölcsönös értetlenség és tudatlanság, a »Trianon” nevű mítosz, a »bécsi döntés« nevű mítosz, a »Magyar Autonóm Tartomány« nevű mítosz, a lényegükben elfelejtett, de a szívünkbe fúródott gyilokként betokosodott, kölcsönös történelmi sérelmek; képzeltek és még a képzeltnél is rosszabbak.(...)

Magyarok és románok egyaránt tágra nyílt szemmel masíroznak a csapdába, közös erőfeszítéssel teszik tönkre azt a soha nem tapasztalt együttműködést, kreativitást, amely a román közönség kedvencévé tette a kolozsvári Állami Magyar Színházat (a sepsiszentgyörgyi magyar színház mellett), amely létrehozta az Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivált (TIFF), az Ecsetgyár multikulturális »alternatív hely«-ét, a problémák ellenére eleven (magyar–román) diákéletet teremtett az állami egyetemen, a legjobb alternatív kocsmákat, remek kiállításokat, kiváló könyvkiadókat, folyóiratokat. Természetesen a kultúra, még a legbátrabb se helyettesítheti a jó politikát, de még ennek a kezdetei is tapasztalhatók: megszületett a GAS (Grupul de Actiune Sociala, Szociális Akciócsoport), amely országos föltűnést okozott avval, hogy a nagy nyilvánosság előtt radikálisan szállt szembe a kilakoltatásokkal a cigánynegyedben.  

Akármilyen reménytelen a romakérdés, morálisan egyszerűbb, mint a magyarkérdés. A nyomor és a diszkrimináció tisztességes emberekből fölháborodást vált ki (egyszerű, áttekinthető), de a magyarkérdés tele van történelmi tisztázatlanságokkal, az erdélyi magyar középosztály és értelmiség önvédelmi harcai – mivel a magyaroknak van szociális és kulturális tőkéjük, állítólag mellettük áll a magyarországi állam, nem ébresztenek spontán szánalmat; a magyar népességfogyás tragédiá ja a román többség számára érthetetlen – belebonyolódnak a hagyományosan kupeckedő és opportunista »nagypolitika« liános dzsungelébe, ami a balfelé radikalizálódó, de azért kisebbségben lévő román fiatalságnak nem rokonszenves. A Romániában is erősödő szélsőjobboldal, a mainstream erők dalmahodó sovinizmusa is nyomja őket, a többségében nagyon konzervatív erdélyi magyar politikai osztály pedig olyan, amilyennek bukaresti ellenfeleiket megismerték. Tehát a »magyar ügy« még a kisméretű, de fontos antinacionalista román ifjúság szívét se dobogtatja meg. Pedig már rá kellett volna jönnie, hogy a »magyarkérdést« a válság miatti mély szociális és erkölcsi elégedetlenség elterelésére, semlegesítésére fújják föl Románia vezetői, mint ahogy a trianoni gyászharangok szakadatlan kongatása Pesten ugyanerre szolgál. A felelőtlen politikai osztályok mindenre képesek a hatalomért. S az az értelmiség, amely érdekből vagy kritikátlanságból hajlandó fölülni az ilyesminek, soha nem moshatja le magáról a felelősség sarát.”