A terepjárólelkű ember

„A városi piac sarkánál látok egy hízásra erősen hajlamos, kopaszra borotvált fejű, középkorú embert, amint egy nagyon drága fekete autóba beül. A típusa »béemvés«, mármint nem az autónak, hanem az embernek: látszik rajta messziről, hogy afféle várositerepjáró-lelke van, amelyből vakablakok nyílnak a földi világra.

Ez a típus az utóbbi tíz-tizenöt évben termelődött ki nálunk. Nem is tudom, hogyan történhetett. Lehetséges, hogy az autógyárak kelet-európai tanulmányútra küldték a mérnökeiket, akik alaposan kiismerték a célcsoportot, így már a tervezés során meg tudták mondani, hogy nálunk bizonyos emberek társas viselkedése böhöm nagy terepjárókban kellő mértékben nem differenciált. Hogy finom legyek.

Ők megengedhetik maguknak, hogy luxuskocsival járjanak, de nem engedik meg nekünk, hogy átmenjünk a zebrán. Lelkifurdalás nélkül áthajtanak a piroson, beállnak a mozgássérültek parkolójába, soha nem indexelnek, és százzal repesztenek ott, ahol csak harminccal lehetne haladni. Ha ilyesmit látok, azon morfondírozom, hogy hová sietnek folyton. Mi elől menekülnek vajon, s miféle harcban kapták azokat a sebeket, amelyeket autóik fekete fémlemezével takargatnak?”