Tényleg Horthy mentette meg a budapesti zsidókat?

„Horthy az ellene tervezett puccs meghiúsítása után, 6-án közölte Sztójayval, hogy »a zsidók további deportálását meg kell szüntetni!« Döntését az előző napi kormányülés után hozta meg, amelyen Arnóthy-Jungerth külügyminiszter-helyettes ismét felsorolta a deportálásokkal kapcsolatos külföldi visszhangokat, amelyek amiatt értetlenkedtek, hogy a kormányzó korábbi kijelentése ellenére még mindig folyik a zsidók elszállítása. Sztójay még aznap jelentette Veesenmayernek, hogy Horthy elrendelte a deportálások leállítását, aki kiismerve Horthy személyiségét és állandó hezitálását, nem nyugtalankodott, s berlini főnökeit is igyekezett megnyugtatni, mondván továbbra is kézben tartja a politikai szálakat, de Horthy döntésére már nem volt hathatós válasza, hiszen Budapesten nem volt, aki a szerelvényeket összeállítsa, s az előző hónapok csendőrvirtusával az áldozatokat bevagonírozza és útnak indítsa. (Eközben a pest környéki zsidóság deportálása az ütemtervnek megfelelően zavartalanul folyt tovább!) Az is kevéssé hangsúlyozott tény, hogy nemcsak Koszorús sikeres akciója akadályozta meg a fővárosi zsidóság július 10-re tervezett deportálását, de az is, hogy nem elsősorban Horthy kinyilatkoztatásai miatt álltak le a deportáló vonatok, hanem mert nem volt, aki utasításait elszabotálja, s végrehajtsa a feladatot.

A deportálás elmaradására egyenesen senki sem kapott parancsot, s az tényleg annak következtében maradt el, mert nem volt csendőrség, amely azt végrehajtotta volna. – vallotta a népbíróság előtt Ferenczi László, a deportálásokat irányító alezredes. S ezen a németek sem tudtak már változtatni. Eichmann 8-án értesült a kormányzói utasításról, s természetesen semmiképpen nem akart belenyugodni ebbe a helyzetbe. A németek az elkövetkező napokban diplomáciai, illetve katonai eszközökkel egyaránt nyomást gyakoroltak Horthyra, nem is eredménytelenül, hogy engedélyezze a deportálás folytatását. Eichmann azonban a 150-200 emberével nem tehetett semmit. Bár hangoztatta, hogy Budaörsön egy SS-hadosztály áll bevetésre készen, és ha a csendőrök nem segítenek, akkor a budapesti zsidókat ezekkel vagoníroztatja be, de valójában Eichmannak ekkor – a saját kommandójának emberein kívül – már semmilyen erők nem álltak a rendelkezésére. Még az sem segített, hogy a német katonai erők demonstratív felvonulást tartottak Budapest főútvonalain.

A budapesti zsidóság sorsa azonban Horthy kijelentései ellenére még ekkor sem dőlt el. A következő másfél hónapban ádáz politikai csatározások folytak a háttérben az eredeti »zsidótlanítási« tervek megvalósításáért, illetve meghiúsításáért. Az azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a németek a magyar segítőik nélkül lényegében tehetetlenek, erőtlenek, Horthynak pedig (a segítőivel együtt) elég hatalma és tekintélye van ahhoz, hogy a deportálási kísérleteket (pl. Kistarcsa), ha tudomására jutnak, meghiúsítsa. Júliusban, augusztusban tehát afféle patthelyzet alakult ki, s a budapesti zsidóság helyzetére ez az ideiglenesség nyomta rá a bélyegét. Ezt korántsem lehetett megnyugtatónak nevezni, hiszen a deportálás veszélye állandóan fenyegette a fővárosban élő zsidókat is egészen addig, amíg Horthynak sikerült leváltania a Sztójay-kormányt, s augusztusban új helyzet állt elő a frontokon (pl. román átállás). Mindez nemcsak Eichmann és csapata visszarendelését eredményezte, de Himmler is megkezdte a béketapogatózást a szövetségesekkel, aminek része volt a budapesti deportálások végleges leállítása.”