Széchenyi-álarcos Kossuthok

„Széchenyi politikája nem népszerű, politikai sikert nehéz rá alapozni. Tudja ezt az új kormány is, amelynek gazdaságpolitikai retorikáját inkább a forradalom, a szabadságharc, a hazai és a külföldi közötti különbségtételre építi. Olyan gazdaságpolitikát folytat, ahol az új (mert nem a húsz éve megszokott), a szokatlan (mert leszámol a korábbi gondolkodással) gyakran előnyt élvez a régivel, a megszokottal, a stabillal szemben. Márpedig ez a hosszútávú viszonyok újraszabása a beruházások, a hosszútávú gondolkodás ellen hat. Különösen, ha ez az újraszabályozás visszaható hatályú is, mint például a végkielégítések adója esetében. (Tegyük hozzá: az adó szerintünk a kapitalizmus szempontjából kiváló célt – a tisztességtelen szerződések kikényszeríthetetlenné tételét – próbálta elérni, de borzalmas eszközökkel.) (...)

Ahogyan a magyar kormányzat a hitelesek megmentéséről gondolkodik az élesen szemben áll Széchenyi programjával. Miről is szólt az ősiség törvénye, amely ellen Széchenyi fellépett? A hitelező nemfizetés esetén nem szerezhette meg az ingatlan tulajdonjogát. Ezért nem is adott rá hitelt. Ehhez képest 2010-ben a kilakoltatási moratórium folyamatos meghosszabbítását láttuk. Nemfizetés esetén a hitelező nem szerezhette meg a jelzáloggal terhelt ingatlan csorbítatlan tulajdonjogát – amire pedig a szerződéssel jogot szerzett.

Tegyük hozzá: egy hajszálnyival még mindig közelebb van a mostani kormányzat hitelpiaci politikája Széchenyi (és a józan kapitalizmus) elvárásaihoz, mint elődeié. De tényleg csak egy hajszálnyival: retorikai szinten már nem tekintik minden baj forrásának a bankokat, akik mintegy »rákényszerítették« ügyfeleikre a ma számukra túl nagy terhet jelentő hiteleket. Átverték őket – fogalmaztak a korábbi kormányok. Az új retorikában már az ügyfelek felelőssége is megjelenik, ha csak halványan is. A Kósa-Rogán program már ezt is hangsúlyozza. A retorikában nem a fogyasztók megvédése kerül előtérbe, hanem az, hogy a szerződésekben eredetileg felvállalt kockázatmegosztás nem volt jó. Túl sok kockázat volt az ügyfélen, túl kevés a bankon. Ha ez igaz lenne, az esetleg (de csak esetleg, mivel ezen probléma kezelésére is vannak alternatív eszközök) indokul szolgálhatna az erősebb állami beavatkozásra. Az érvek azonban megmaradnak a retorika szintjén. Adatokkal, tényekkel a nem hatékony kockázatmegosztás hipotézisét nem támasztották alá.”