Mádl Ferenc halálára

„Nagyon rossz ezt a nekrológot írnom az egyik legjobb, legkorrektebb, legkedvesebb és legbölcsebb emberről, akit valaha ismertem. Fájdalmas üresség van bennem, amit az enyhít, hogy a halál nem végleges. Ebben hitt ő is, s minden bizonnyal ez befolyásolta az egész életét, amelynek lényege volt a büszke alázat.

Karakterét tudós mivolta alapozta meg, jogász lévén az emberi igazság mély rétegeibe próbált hatolni, s alázata abból eredt, hogy tudta: a teljes igazság, az út és az élet letéteményese az Úr.

Minden bizonnyal hite, jelleme és tudása tette alkalmassá arra, hogy a Magyar Köztársaság elnöke legyen, s józan konzervativizmusa, hazaszeretete, emberi-erkölcsi nagysága, jósága, türelme révén vált olyan államfővé, akinek a tevékenysége, döntéseinek jogi megalapozottsága, feddhetetlensége más világnézetű emberek, politikusok körében sem váltott ki ellenérzéseket. Nem megosztó, sokkal inkább vonzó és a nemzeti együttműködést szolgáló személyiség volt. Politikai pályafutása során soha nem okozott megbotránkozást. Ez nem tekinthető szelídsége következményének, hiszen ez a szelídség kemény volt, mint a kő. A keménység kompromisszumkészséggel és tárgyalóképességgel társult, s mindemögött a jog tisztelete és a tudás biztonsága állt.”