A korkedvezménnyel bűvészkedők magánjoga, a munkavégzés nélküli pénzkereset, a Kádár-korszak sunyi, alattomos, pénzcsúsztatós évtizedeit idézi.
„A több százezer korhatár alatti, munkaképes fiatal nyugdíjast voltaképpen mi, dolgozó, adózó polgárok tartjuk el ebben az országban. Mi fizetjük meg az árát annak, hogy ők harmincöt évesen méltóztattak egyet sóhajtani, osztottak, szoroztak, és mindmáig nem dolgoznak. Az élet látszólag őket igazolta: a korhatár alatti öregségi nyugdíjasok átlagban havi 120, a korengedményesek csaknem 135 ezret kasszíroztak eddig az államtól. Többet, mint a hajnali árut a hátán becipelő ábécés eladónő, aki fizikai és lelki teljesítőképessége határán éli az életét.
És aki lusta, dologtalan, vagy éppen semmihez sem ért, esetleg megunta a reggeli kelést, miért is ne csippentené fel a maga 120 ezer forintját a tökéletesen idióta jogelvek alapján működő államtól? Vannak családok, amelyekben nemcsak a nagyszülők, de a középkorú szülők is régen nyugdíjba mentek: elképzelhetjük, hogy miféle ideákat csepegtetnek utódaikba helytállásról, napi feladatokról, az élet valódi kérdéseiről.
A korkedvezménnyel bűvészkedők nemcsak az államot, de az egyszerű átlagembereket is megkárosították. Máig terjedő magánjoguk, a munkavégzés nélküli pénzkereset, a Kádár-korszak sunyi, alattomos, pénzcsúsztatós évtizedeit idézi. Két merőben eltérő felfogás, a munka pártján állók és a kivételezettség haszonélvezői csapnak össze a mostani vitában.”