A pokoljárás alkotmánya

„Az új magyar alkotmány nem polgári alkotmány. Nem a polgárok alkotmánya. A polgári alkotmány –Hobbes és Locke óta legalábbis – egy adott közösség racionális belátáson alapuló közmegegyezése, a polgárok szabad akaratukból kötött közszerződése, amelyen közösségi életük, együttműködésük nyugszik. Hobbes és Locke szemére vetették, hogy önmagában egy ilyen alapon szerveződő társadalom semeddig sem lenne életképes: a társadalmi szerződésnek ugyanis az adott közösség sajátos kulturális örökségét is hordoznia kell.

Az új magyar alaptörvény megfogalmazói tudták ezt, s mivel tudták, felelősségük még esetleges tudatlanságuknál is nagyobb lett, amikor meghatározták azt a kulturális közösségi teret, örökséget, amelyben szerintük a magyar polgároknak együtt kell (kellene) élniük. Ez a tér is a többség diktatúrájának, egy kulturális harc megelőlegezett győzelmének terméke – mintha ebben az értelmetlen kulturkampfban lehetne győztes. Abba a szellembe próbálnak itt valóságos életet lehelni, amely a XIX. század polgárosodásában forradalmi szerepet töltött be Európában, de amely mára a populizmus mindennel megtölthető szlogenje lett. Egykori szimbólumból allegória. Egyszínű szent koronás nacionalizmust erőltetnek sokszínű patriotizmus helyett, egy olyan európai közösség tagjaként, amelyben a politikai nemzetállamok közös, társult érdekből mind nagyobb mértékben átadják helyüket a kulturális nemzetállamoknak. (...)

A magyar társadalom döntő része még közönyösen figyeli az új alkotmányt. E többség akkor találja majd meg a tiltakozás hangját, amikor a Nemzeti hitvallás nyomán megszületnek a konkrét – sarkalatos – törvények, amelyeknek már nemcsak a szellemében, hanem a betűje szerint is élnie kell, kellene. Kényelmetlen élet lesz, nem fog neki tetszeni. Amikor tiltakozásához a közösség majd törvényes kereteket keres, de nem talál, akkor fog neki igazán hiányozni a III. köztársaság most kidobott régi alkotmánya.

Pokoljárása lesz ez a nemzetnek.”