„Mivel már több helyen elismeréssel említették a Tárki legutóbbi Társadalmi riportját, én is elolvastam, és sokat tanultam belőle. Vége-hossza nincs a sok hasznos információnak, és többek között a társadalmi kohézió elemeiről, a bizalom, az igazságosság hazai felfogásáról is készült egy tanulmány: arról, hogy milyenek a magyarok.
Ebből megtudhatjuk, hogy »mi magyarok, a nyugat-európai nem posztszocialista országok átlagához viszonyítva kevéssé tartjuk fontosnak a civil és politikai szabadságjogokat, kisebb mértékű az aktív politikai szerepvállalásunk, kevéssé toleráljuk a másságot, értékszerkezetünkben kisebb szerepet játszanak az önmegvalósítási értékek, kevéssé bízunk másokban.« –De hisz ezek ismerős vonások, mert hiszen régidőktől halljuk, hogy a magyarok nem csak rebellisek, az aranyszabadságért lázadók, hanem legalább annyira szolgalelkűek, meghunyászkodók, hajlamosak a viszálykodásra, pártoskodásokra, nem fogadták meg királyuk Szent István intelmeit a vendégek és jövevények befogadásáról stb. Új azonban e minősítésben mindezek összegzése, miszerint »a magyar értékszerkezet bizonyos mértékig a nyugati kultúrkör szélén, az ortodox kultúrához közel helyezkedik el«. Ettől azért egy kicsit elszomorodtam.
Eddig ugyanis azt hallottuk, hogy a magyarok a kereszténység nyugati ágához tartoznak, és ilyenkor mindig egy kicsit kihúztuk magunkat, s rugalmasabban lépdeltünk. Az igaz, hogy a magyarok országa Európa gazdag magországaihoz képest mindig a keleti peremen volt, s a nyugati krónikák a honfoglalástól kezdve napjainkig sorolták ronda tulajdonságainkat – amelyekre, jobb híján, néha büszkék voltunk, néha elkeseredtünk. De azért a nyugati kultúra körében hittük magunkat. Most pedig, noha a térképabroszon az ország egy tapodtat se mozdult, egyazon tények más értelmezése során azok közé a szerencsétlen, még tőlünk is keletebbre fekvő ortodoxok közé kerültünk, akik – a közhelyszerű hiedelmek szerint – a Londontól az Urálig húzódó kulturális lejtőn még nálunk is lejjebb helyezkednek el.”
