„A politika már csak olyan, ez a természete, hogy egymással szembebeszélnek az ellenfelek, akkor is, ha az érdekeik azonosak. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy valamelyik fél idegen érdekek kiszolgálója. Innen már könnyű eljutni a hazaárulás vádjáig, egymásnak ronthatnak a dohányos homoszexuálisok és a füstmentesek, cigány családok szidják majd a magyarokat, hogy még ezt a kis örömöt is elveszik tőlük a parasztok, azaz mi, magyarok, innen egy lépés, hogy megállapíttatik, ki filoszemita, s ki nem, vagy csak kevésbé.
Szép napok előtt áll az ország, ilyenkor nem jó országgyűlési képviselőnek lenni, párttagként szavazni mellette vagy ellene, előbb érvelni, aztán rágyújtani, amíg lehet. A baj az, hogy megint beleakadunk a multinacionális nagyvállalatok szögesdróttal, aknazárral őrzött érdekeibe. Még emlékezhetünk a British American Tobacco Hungary érveire, de nem mondana mást az Imperial Tobacco vagy a Phillip Morris Magyarország sem. Megkockáztatom: menedzsereik már rég nem gyújtanak rá, cégük reklámozását más eszközökkel oldják meg. De arra mindenképp ügyelnek, hogy rosszul ne járjanak. E cseppet sem magyaros hangzású cégektől aligha várható el, hogy a magyar egészségügy zászlóshajói legyenek, s ha mégis ezt várnák el tőlük, büszkén húznák fel árbocukra a halálfejes lobogót.
Most jönne az, hogy – rendes publicistához illőn – állást foglaljak. Meg is teszem a következő módon: állást foglalok magamnak a balkonon, és rágyújtok egy márkás cigarettára. S tudom, mire elnyomom – odakinn – a csikket, kezdődik a televízióban a Való Világ. Zárt térben vannak, elég régóta. Nekik szabad? És meddig?”