„Kétségtelen, hogy 1990 óta nem ez az első büntetőjogi eset, amelynek főszereplője aktív politikus vagy a politikához szorosan kötődő személy. Kínosan hosszú a sor a kisgazda Szabadi Bélától és Székely Zoltántól kezdve a fideszes Várhegyi Attilán és Varga Tamáson át egészen a szocialista Zuschlag Jánosig és Hagyó Miklósig. Zárójeles megjegyzés, hogy némelyikük stigmává, sötét folttá vált saját pártja becsületén; némelyiküket a közösség (olykor későn, de mégis) kilökte magából; míg mások csak egy sorral hátrébb kerültek.
Zuschlag esete jól mutatja: a magyar politika mocsarában megszakítás nélkül dagonyáznak. Sőt, a további harmincas éveit börtönbüntetéssel kitöltő politikus annak példájává vált, miként korcsosult el a politikai elit egy része, miként vált olyan zsákmányszerzővé, aki azt hiszi, hogy még mindig következmények nélküli ez az ország. Mert Zuschlag János részéről nem csak a politikusi rutintalanság miatt hangzottak el a gyalázatos mondatok annak idején a Terror Háza előtt. S nem emiatt volt a mosoly egy másik mondat végén sem, amikor az első tárgyalásra rabláncon menet még azt mondta: nincs Zuschlag-ügy. Mert valószínűleg akkor még mindig hitte, hogy ebben a körben mindent lehet – de főleg megúszni. Pedig aki lop, az bűnhődjön. Aki gyalázatos dolgokat beszél, az is. Nincs vita. A szocialista expolitikus a vádirat szerint 72millió forint közpénzt költött el szabálytalanul. Vagyis nem arra fordította a köz vagyonából szerzett támogatást, amire kérte és amire adták. Tény, hogy egy politikai döntéshozó egyetlen forint közpénzzel sem járhat így el. Ahogyan most az is mellékes – bár a mostani ítélet meghozatalakor számított –, hogy ötvenmilliót (ki tudja, miből) visszafizetett.”