„A tervezet abból indul ki, hogy jogi értelemben nincs alkotmányozási kényszer. Az országnak ugyanis jogállami és demokratikus alkotmánya van 1989 óta. A szimbolikus újrakezdés, illetve a rendszerváltás óta eltelt időszak gazdasági és morális sikertelensége azonban politikailagszimbolikusan indokolhatja egy új Alkotmány elfogadását. A tervezet elfogadása ennek megfelelően jogtechnikailag konszolidációs jellegű alkotmányozást jelentene. (...)
Egy üres papírlapot elővéve nekikezdeni alkotmányírásnak – az előzmények, tapasztalatok és minták igénybevétele nélkül – reménytelen vállalkozás. Egyrészt tehát a hatályos szövegből, másrészt konkrét változtatási igény esetén külföldi példákból érdemes dolgozni. A különféle új intézmények ugyanis tanulási időszakot igényelnek és ennek megfelelően társadalmi költséggel járnak. Ha ezt mások már megfizették, akkor lehetőleg mi ne tegyük meg ezt még egyszer. Például a félprezidenciális rendszert Franciaország a weimari példákból okulva módosítva vette át, és (amint az közismert) náluk határozottan jobban is működik a dolog. Németország pedig a második világháború után részben épp a francia harmadik köztársaság kaotikus parlamentáris rendszerére válaszul alakította ki a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét (amelyet a tervezet a koncepcióval ellentétben megtartani javasol). Azaz az intézményeket nem a semmiből feltalálni, hanem inkább átvenni és csiszolni érdemes.