„Heller Ágnes szerint nem a pályázó feladata eldönteni, hogy a pályázata megfelel-e a kiírásnak.
Ebben azért van némi naivitás. A pályázatokat az akkori kultuszminiszter felügyelte, akivel ő és társai szoros kapcsolatban voltak. A pályázati rendszer felvet problémákat, nem biztos, hogy az elkészült munkák megfelelnek a pályázati kiírásnak. Ha vannak kérdéses eredmények, azok vizsgálata nekem nem feladatom. Csak annyit jeleznék: fordított és szerkesztett köteteimmel együtt most, húsz éves szakmai tevékenység után 24 munka áll a hátam mögött, ebből tíz egyszerzős kötet. Mindezek elkészítéséért nem kaptam pályázati forrást, főleg nem a kérdéses, jelentős mértékben. Volt részem támogatásban, amilyen pl. a Széchényi-ösztöndíj. Ott nagyon világosan meg volt határozva, hogy a cél a habilitáció, a professzori fokozat megszerzése. De sajnos én és még száz más kollégám nem élhettük meg azt az élményt, hogy néhány tanulmányunk megírásáért – ami amúgy is feladatunk – sokmillió forintot kaphattunk volna.
Nem az irigység beszél önből?
Persze. Ki ne szeretne ma Magyarországon olyan juttatásban részesülni, mint nyugati professzorkollégája, akinek tudásával a sajátunk teljes mértékben versenyképes? Az én irigységem azonban közösségi: nem magamért, hanem általában a szakmai közösség miatt érzek így. Nem is kell Németországig menni: Görögországban az egyetemi professzori fizetés kb. havi kétmillió forint. Nagyon is érthető, ha a hazai tudósok nem értik: miközben mindenért nyugati árat fizetünk, munkánk kedvezően értékelhető, mégis egy tizedét kapjuk ottani kollégáink jövedelmének. Nem azért vagyunk mi »Bazillusland«, ahogyan Peter Frey, ez a láthatóan potencia- és személyiségzavaros zsurnalista mondta, mert szótlanul eltűrjük ezt az arcátlanságot? A pályázati források elosztása mögött ez a jelentős aránytalanság is meghúzódik, ami persze az egész magyar világot jellemi: húsz évvel a rendszerváltás után kevesebb eszközünk van, mint annak előtte. (...)
Heller Ágnes azt nyilatkozta a Magyar Narancsnak, hogy nincs networkje, csak szellemi tekintélyek vannak. Tényleg nincs Heller-network?
Ebből a szempontból nincs. Itt újra az említett, a politikain keresztbefutó analitikus-nem analitikus törésvonalra utalnék, és tudom, hogy mások által feltételezett »networkön« belül is milyen megvetéssel nyilatkoznak többen arról, amit Hellerék csináltak. Amikor egyszer meghívtam Vajdát Piliscsabára előadni, hatalmas ellenszél támadt azok körében, akik a metrizálható filozófia oldalán állnak. A politikai törésvonal magasabb szinten van, a szakmai viszont nagyon éles és megosztó. Tehát imigyen nincs Heller-network, ám a politikai kultúra szintjén mégis összezárnak. Ez ugyanaz a jelenség, amit a filmes vagy a színházi szakmában láthatunk, és az egész magyar kultúrára jellemző, mert nem sikerült alternatív struktúrákat létrehoznunk. Az íróknál ez valamelyest sikerült, úgy, hogy kettévált az Írószövetség, és létrejött a Szépírók Társasága. Azt tehát el lehetett volna érni, hogy nyitottabb legyen a filozófusszakma, de akkor meg az írókéhoz hasonló megosztottság jött volna létre. Nem biztos, hogy ez annyira jó lett volna. Annak, hogy ez nem jött létre, az oka az, hogy a rendszerváltás előtt a filozófia teljes ideológiai ellenőrzés alatt állt és nem éltek benne olyan csírák, mint az íróknál, ahol ott voltak a például a népiek és a konzervatívok is. A filozófia a színházhoz és a filmhez hasonlóan szigorúan ellenőrzött terület volt – előbbi ideológiai, utóbbi kettő propagandisztikus okokból. Tehát a jelenlegi monolit struktúra a Kádár-éra öröksége. Az MTA Filozófia Intézetének vezetése körüli vita is a kommunizmus alatt kialakult polaritások visszfénye. Ezen nincs mit csodálkozni. Tetszik, nem tetszik, az a korszak oly erősen meghatározta az egyéni és közösségi világot, hogy annak szerkezetei ma is látszanak.
Olyan értelemben sincs Heller-network, hogy ők csak a hozzájuk gondolkodásban közel állók egyetemi előmenetelét segítenék elő, a többiekét pedig akadályoznák?
Dehogynem, ez teljes mértékben működik. Mégis voltak és vannak méltányos felfogásúak. Például én nem tartoztam ehhez a körhöz, de mégis azt kell mondjam, hogy előmenetelemet, egyetemi tanárságomat nem lehetetlenítették el, volt főnököm elfogulatlanul támogatta. A Lukács-körnek ezért inkább általános szintű, de nem kizárólagos a befolyása.”