„A proaktív kommunikációra esély sem maradt, annál nagyobb felület kínálkozott a hisztériakeltésre, az üres címlapos tiltakozásra, a szabadságharcosként feltűnő obszcén és trágár kifakadásokra. A Kádár-rendszer egykori megbízható külföldi tudósítói így ölelkezhettek újra össze a magukat parlamenten kívülre korrumpáló liberálisok híveivel, így fűthették fel kiépített külhoni hálózataikat, kiálthattak együtt Kazahsztánt és cenzort, és így riaszthatták meg a szabad szólásra érthetően roppant érzékeny fiatalokat.
Így fordulhatott elő, hogy a médiatörvény gépe még felszállás előtt, a kifutópályán viharba került, s nemzetközi repterek »műszaki hiányosságokra« hivatkozva vonták meg tőle a »leszállási« engedélyt. Kis európai abszurdot rögtönözve. Merthogy a törvényszöveg akkor még magyarul sem nyerte el végleges formáját... És mégis. (...)
A nem kis turbulencia épp ezért magyarázható pusztán piaci okokkal és ellenzéki ármánykodással is, de jó, ha tudjuk, hogy jócskán részes benne a törvény elkészítésének könnyelműn választott módszere. A nyilvánosságot szabályozni a nyilvánosság kizárásával nemcsak kockázatos, de tilos is. Jókora a kártétele. Holott a végeredmény minden korábbi előképnél jobb feltételeket nyújt ártalmas médiazavarok kezelésére. Ugyanakkor elvárható az új médiahatóság jogosítványainak pontosítása a visszaélések lehetőségének megnyugtató kizárására.”