„Létezik itt egy paradoxon. Az arab – és tágabb értelemben az iszlám – világ tele van országukat családi hűbérbirtoknak tekintő autokrata elnökökkel és uralkodókkal, akik az ellenzékiség minden formáját eltiporják. Megszokták, hogy az iszlamistákkal szembeni kíméletlenséget a Nyugat (élén az Egyesült Államokkal) megtapsolja, miközben a demokratikus, civil ellenzék eltiprása fölött szemet huny.
Mubarak egyiptomi elnök például elintézte, hogy a Muszlim Testvériség, úgy ahogy van, kiszoruljon a parlamentből, s jutalomból senki nem vette észre, hogy mit művel a választásokon, és hogy egyeduralmát a gyermekére kívánja átörökíteni. A tuniszi amerikai nagykövetség is csak titkos táviratokban hívta fel Washington figyelmét arra, hogy a Ben Ali család félelmetes korrupciós hálót üzemeltet, aminek rossz vége lesz, dacára az elnök antiiszlamista elhivatottságának.
Az iszlamisták lesben állnak. Algériától Jordániáig ők remélik learatni az immáron etalonnak számító tunéziai forradalom termését. Élvezni a diktátordöntő nép erejét. Mögöttük az általános megváltást, üdvöt kereső földművesek, szegények, tudatlanok, állástalanok milliói. A csodavárók. Az iszlamisták pontosan tudják mit akarnak: szemük előtt Irán, a tálibok, a pakisztáni megszállottak, a Hamasz, a Hezbollah. Hogy az algériai vagy az egyiptomi hadsereg kitartóbb lesz egy despota oldalán, mint a tunéziai volt? Ugyan.
Egy darabig a sah hűséges katonái is lőttek a lázongókra, aztán átálltak. A forgatókönyv készen van.”