„Tetszik vagy sem, de az Európai Unió komoly hangsúlyt fektet arra, hogy ne csupán a néhány klasszikus gazdasági alapjogot (vagyis a személyek, a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlását) biztosító adminisztratív szervezet legyen, hanem valódi politikai közösség is. Ennek kifejezésére a gazdaságpolitika alkalmatlan, a védelempolitika vagy a külpolitika pedig pont a számos különféle érdek és különféle tagállami hozzáállás miatt nem felel meg. A drága szociális jogok egységesítése pedig hazavágná a kevésbé produktív, így értelemszerűen olcsóbb munkaerejű keleti országok gazdaságát.
Maradnak tehát a klasszikus, az államnak és az uniónak lehetőleg semmibe nem kerülő szabadságjogok, mint például a vélemény-nyilvánítás joga. Ami ráadásul nem "posztmodern" vagy mondvacsináltnak tartható jog: a (politikától a bulvárig terjedő) bőséges sajtókínálatnak a kontinens befolyásos tagállamaiban és a kicsit mindig külön úton járó angoloknál is letagadhatatlan, komoly hagyománya van. Nem lehet tehát hozzá nem értéssel vádolni az uniós politikusokat és szakmát. És nem utolsó sorban: a szabad sajtó mellett kiállni népszerű, politikailag kifizetődő dolog, a szabad sajtó mellett nem kiállni pedig népszerűtlen. Úgyhogy az európai politikusok bizony nem fognak felhagyni a médiatörvény bírálatával. Ez a fentiek végiggondolásával már a törvény beterjesztésekor előre látható volt. A kérdés csak az, miért érte meg mégis elfogadni?
Az eddigi kritikák javarészt a hatóság széles (esetenként más tagállamokra átnyúlóan is értelmezhető) bírságolási jogkörét, a büntetések kiszabásának alapjául szolgáló szempontrendszert, és a felügyelő testületek összetételét érintették. Az Unió részletes vizsgálata azonban más ellentéteket is a felszínre fog hozni. Ezek főleg a különféle új technológiákkal kapcsolatosak, az EU ugyanis észrevette, hogy a hagyományos médiát nem holmi testületek, hanem az újdonságok jelentette verseny fogja térdre kényszeríteni.”