„A kétharmad abszolút kihasználásával ugyanis ma már egypártrendszer működik Magyarországon. Az ellenzéki pártok ugyan még beszélhetnek a parlamentben, itt-ott még a rohamosan szűkülő úgynevezett széles nyilvánosságban is szót kaphatnak, de ezenkívül nemhogy nekik, de senki másnak sincs tényleges beleszólása abba, ami történik. Mint ahogy abba sem lesz, hogy a következő választásokat milyen feltételekkel tartják meg. A külföldi tőkét, beruházókat sokkolták és megfegyelmezték a különadókkal, a magyar tőkések jelentős részét pedig vagy megfélemlítik vagy kedvezményekkel kecsegtetik, úgyhogy erről a befolyásos oldalról most jó ideig nem várható ellenállás. A médiában már csak (rövid) idő kérdése a szinte teljes uralom, a kultúrából első menetben kivették a pénzt, a másodikban majd azoknak adják vissza, akik őket szívből kedvelik. Egy-egy ellenállási pont maradhat csupán a társadalomban, mondjuk néhány bíróság, amely a joghoz marad hű, nem az elvárásokhoz.
Néhány hónap alatt bevégeztetett, és ezt most már nemcsak a pesszimista huhogók mondják. A kérdés azonban az, hogy meddig tűri a magyar társadalom az egypártrendszert, és meddig tűri ezt az Európai Unió. Valamint: mi van, ha valamelyik nem tűri? A helyzet az, hogy a magyar társadalom valószínűleg sokáig tűrni fog. Egyrészt mert sajnos nem olyan fontos neki a polgári demokrácia, mint ahogy azt sokan sokáig gondoltuk, másrészt mert a forradalmi kormány verhetetlen a népszerű nemzeti populizmusban. A magyar választót sokáig el lehet szédíteni az erélyes, hangzatos, ráadásul honvédőnek látszó intézkedések sorával, és csakis akkor fog meginogni, ha a sok drámai lépésnek mégsem lesz számára anyagiakban mérhető haszna.”
