A tér, az idő és a szó

„A Hortobágy maga a tér. Nevezd sziknek, pusztának, sztyeppének. A néplélek és a magyar mitológia, a magyar mitológia, mint tájélmény, erkölcs, létszemlélet, mint a szabadsághoz szóló hangtalan, mert szavakat nem is kereső fohászkodás. A »pusztához képest« látjuk olyannak, amilyen: Pannóniát, Erdélyt és a Felföldet.

Az idő itt a természet ritmusa szerint halad. Hát a történelmi idő? Csöndes az is, belevész a térbe. Kunhalmok-kurgánok… ezeket a halastavakat első háborús orosz foglyok ásták… a kiszáradt árkok itt rizsföldeket kereteztek, kitelepítetteket dolgoztattak bennük hatvan esztendeje.

Ősszel kell erre járni, amikor a darvak vonulnak hangosan krúgatva és ökörnyálat lengedeztet az alkonyat. (»Ökörnyál? A kis pók felmegy a fűszál végére, ott szövi a hálóját, és abba kapaszkodva repíti el a szél…«)

Napkeltében kell idejönni és napnyugtakor továbbmenni. Éjszaka, elalvás előtt még beleolvasok a kis szöveggyűjteménybe, amit Saád József barátom – a kitelepítettek sorskutatója, maga is »érintett« – nyomott a kezembe. »Olyan csodálatos napfelkeltét és naplementét, mint itt a pusztán, talán sehol a világon nem lehet látni… Az éjszakai sötétség mélyén opálos derengés jelenik meg az égbolton. Aztán követik a mindig más és más színek és formák… Rózsaszín és piros fények, felettük fodros fehér felhők…« Így lát a szem, míg a láb birkaganéba tapos vagy küszködik az agyagos sárral, korog a gyomor, fáj a derék, derékszíjába dugja hüvelykujját és úgy üvölt az ávós őr…”