Mohácsi vész: Szapolyai bűnbak volt?

„Abból, hogy Szapolyai nem ment el a csatába, helyesebben lemaradt róla, nem következet egyenes ágon a királyi karrier, ez ugyanis összeesküvés elméletes gondolkodásmód. Ad abszurdum, ha katonáival ott van, akkor sem biztos, hogy megnyerik a csatát, legfeljebb embereivel együtt a vérfürdő része lesz, s több áldozatot kell elföldelni napok elmúltával. Ez tehát már önmagában is hibás logikai feltevés. Ráadásul a csatavesztésnek sem kellet volna feltétlenül a király halálával járni. Ezt csak a körülmények szerencsétlen összjátéka okozta: a menekülés előtt nem vette le vértjét, a lovasbaleset után pedig már le sem lehetett venni. Így nem tudták megóvni az életét. Szapolyainak valóban voltak ambíciói a trónra, mikor még az idős és beteg Ulászló uralkodott, akinek akkor még nem volt fiú utóda. Midőn megszületett a trónörökös, s Lajos megélte 20. életévét, az erdélyi vajda nem álmodozhatott arról, valaha is magyar király lehet belőle. Ehhez „történelmi baleset” kellett.

A Szapolyai ellenfelei alkotta tábor persze igyekezett úgy beállítani ezt az eseménysort, mintha gondosan kifundált, eltervezett összesküvés lett volna a vajda részéről.  Már 1526 tavaszán rebesgették, lepaktált az oszmánokkal, s a vesztes csata és a király halála után tovább erősödtek ezek a vádak, s a magyar trónra pályázó Ferdinánd propagandájában csúcsosodtak ki. Miután János király 1529-ben valóban szövetségre lépett a szultánnal, sokan meggyőződéssel hirdették, hogy Szapolyai merő önzésből hagyta cserben királyát és az országot Mohácsnál. Védelmezői viszont az 1527-ben János király pártjára álló Brodarics kancellár beszámolójából meríthettek ellenérveket az ellentmondásos királyi parancsokról, és a vajda többszöri kéréséről, hogy megérkezéséig semmiképp ne vállaljanak csatát az ellenséggel.”