„Egy fiatal, ám nálamnál tanultabb ismerősöm a minap úgy fogalmazott, az anglofil orientáció kultúrában, sportban, politikában afféle »magyar betegség«. Nem értettem vele egyet: egykor talán igaz lehetett, manapság azonban Amerikát egyáltalán nem, s Angliát is csupán (alapvetően a jó kereseti lehetőségekhez kapcsolódó) materiális megközelítésben vélem felfedezhetőnek a legújabb generációk kulturális vágyképei között. Ezzel szemben saját benyomásaim szerint - melyek persze nélkülözik az empirikus megalapozottságot - kifejezetten erősödik a német, ill. különösen a mediterrán orientáció, mint a kortárs ideálok forrásvidékének bűvköre. Mindez különös hangsúllyal ölt testet a vébé idején, amikor a magyar fiatalok - nemzeti válogatottunk jelenlétének hiányában - alkalmi kedvenceket választanak maguknak, én pedig azon kapom magam, hogy szűkebb testvériségemmel ismét a dicső kisebbség sorait erősítjük.
Pedig a szó kulturális értelmében vett Nyugatot (ahogyan a fogalmat a XX. században értettük, s amely formájában John Lukacs szerint immár csak rövidke ideig ismerszik majd) Dél-Afrikában ma is Anglia, az Egyesült Államok, Új-Zéland és Ausztrália képviseli. Négy büszke ország, melyek szimbolikájukban máig őrzik irigylésre méltó felismerhetőségüket, melyek egészen a legutóbbi időkig egészséges ütemben, sikerrel olvasztották magukba a vonzerejüknek adózó bevándorlókat, és amelyek arculatában (beleértve válogatottjukat) ma sem tükröződik semmiféle, a társadalmi mobilizációval összefüggő probléma, mint meghatározó sportszervező erő. Ami pedig a fair playt, az erkölcsös játékot illeti, különös tekintettel a látványos műesések, az önsajnáltatás, a folyamatos, hisztérikus reklamáció mellőzésére, az angolszász csapatok (beleértve a sportágat még csupán napjainkban tanuló Egyesült Államokat és Új-Zélandot is) tartósan és magasan az ún. latin futball képviselői fölött teljesítenek. Az ő legjobb, s a mi leginkább vágyott hagyományaink szerint. Ha kiesnek, akkor is.”
