„A gesztus persze gyönyörű. Az ebből származó megtakarítás viszont már kevésbé, tekintve a rendkívüli időjárás okozta károm mértékét, hiszen csak a vihar által letarolt Mezőhegyes egyetlen utcájában nagyobb a lakossági kár, mint amekkora összeget a tűzijáték elhagyásával meg lehet spórolni. Ráadásul egyes számítások szerint tízmilliárd forintnyi közvetlen és közvetett bevétele származik az országnak a tűzijátékra hazánkba érkező külhoni turisták költéséből, amely összeg nyilván jelentősen megcsappanna a parádé elmaradásával.
Ez volna a bankárszellemiségű része az egyenletnek, ám nem csak forintokról van szó.
A nemzeti ünnep a nemzet együvé tartozását fejezi ki, még akkor is, ha ezt így tudatosan nem is igazán fogja föl az ember. Augusztus 20-án a család kirándul tűzijátékot nézni, vidékiek tömegei érkeznek a fővárosba, és még többen ülnek le este a televízió elé, hogy legalább így részesüljenek az élményből. A gyerek megkérdezi, hogy mire ez a nagy cécó, mire normális famíliákban rövid történelemóra következik: tudom, szörnyen piszlicsárénak hangzik, de tényleg valahogy így épül a nemzet. Vagy így kellene neki.
Kevés olyan alkalom maradt Magyarországon, amikor a magyarságnak nevezett - egyébként meglehetősen romos állapotban leledző - közösség egyfelé fordul: az augusztus 20-i tűzijáték bizonyosan ezen ritka pillanatok közé tartozik. Együvé tartozás, meg ilyenek: ósdi, meg divatjamúlt, sőt, kínos - értem én az idők szavát, de ha mindenről lemondunk, lótrágya az egész, a magyarság jelentése nem lesz több mint egymás szomszédságában élő humanoidok halmaza.”