„Ám az egész gázai történetet - szemben a tudatlan moralizálásokkal - regionális politikai tényezők magyarázzák. Törökország, melynek több katonai szerződése is van Izraellel, roppantul nehezményezte, hogy a zsidó állam nem tájékoztatta őt a 2008 decemberében megindult, a Gázai övezet ellen indított »Öntött ólom« hadmüveletről. Az Erdogan alatti, és a kisebbségekkel amúgy nem kesztyűs kézzel bánó török állam, melyben egyre erősödik az iszlám, részt kér az iszlám országok hatalmi versengésében s az »iszlám utca« szószólójának szerepét akarja eljátszani. Erdogan »népirtásnak« nevezte a történteket, nyiltan az Izraellel való szövetséges viszony lazítására törekszik, miután a zsidó állam nem rajta keresztül tárgyal Sziriával. Az sem szolgált a két ország közti viszony javára, hogy amikor Izrael ez év januárjában - egy antiszemitának ítélt tévésorozat miatt - bekérette Törökország izraeli követét, s Avigdor Lieberman külügyminiszter párttársa, Danny Ajalon külügyminiszterhelyettes nyilvánosan megalázta a követet, ami a diplomáciában hallatlan faragatlanságnak tűnik. (...)
A valóban rossz sorban élő gázai palesztinok - akiknek rossz helyzetét azonban saját iszlamista kormányuk is okozza - tússzá váltak ebben a konfliktusban, látszólagos védelmezőiknek pedig fontosabb volt az Izraellel szembeni fellépés identitása, mint az a konkrétum, hogy ténylegesen segítsenek rajtuk, tegyék elviselhetőbbé az életüket. Végül is a Végső Győzelem szempontjából a háború nem rossz, legalábbis egy lépéssel közelebb visz a Dolgok Végleges Rendezéséhez, amely az iszlamisták szerint egy nagy iszlám kalifátus lenne, az európai szélsőbaloldal szerint pedig az elnyomottak győzelme az elnyomók felett.
E bizarr, a hajókon is létrejött nihilista koalíció kritikája mellett ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy Izraelnek felül kellene bírálnia azon politikáját, amely nem engedi meg a számára azt, hogy gesztusokat nyújtson (így fel kellene oldania Gáza blokádját), és regionális középhatalomként viselkedjen a térségben, ne pedig úgy, mint egy túlérzékeny, ám kizárólag az erő politikájában bízó durcás és egyben kissé autisztikus vonásokat felmutató (Bernard Henry-Lévy) kisgyerek.”