„A koalíciós kormányzásnak brit földön nincsen hagyománya. (Aki azt mondja, hogy Churchill a második világháború éveiben koalíciót működtetett, téved. Az »nemzeti egységkormány« volt, Sir Winston saját szabad akaratából.) Mit kezd például Cameron, az új konzervatív kormányfő egy miniszterelnök-helyettessel – nevezetesen Clegg liberális pártvezérrel, kivel szakadatlanul együtt fotózkodik mostanság? Hogyan működik majd a hatalommegosztás két olyan párt között, amelyek – Shakespeare-rel szólva – nem sok szeretetet vesztegettek egymásra eddig? (...)
Két nagy kérdés van. Az egyik, hogy az állami kiadások csökkentésével párhuzamos adóemeléseket milyen ütemben hajtja majd végre a koalíció. Cameron miniszterelnök »kemény és nehéz dolgokat« ígér, de máris tett jóléti engedményeket a liberálisoknak. A helyzet egyáltalán nem bátorító; sokak szerint Nagy-Britannia a maga elszabadult költségvetési hiányával és adóssághegyével majdnem olyan állapotban van, mint a háború idején. Akkor közel évtizedbe tellett a kilábalás. (...)
A másik nagy kérdés az, hogy milyen hatása lesz a »liberális injekciónak« a brit konzervatívokra. Cameron kétségen felül nem Mrs. Thatcher. Mérsékelt és pragmatikus, kész arra, hogy a »közép« felé tolja pártját. Ha valóban nagyon tetszik neki a »heir to Blair« (Blair örököse) címke, akkor a nap végén még ő is elmehet annyira ama közép irányába, mint az emblematikus munkáspárti miniszterelnök, beáldozván pártja hagyományos értékeit.”