„Nincs ám kedvem ahhoz, amit most megteszek, mert teljességgel lehetetlen dologra vállalkozom: Fábry Sándort bármiről meggyőzni. Nagy szomorúság ez nekem, mert talán már én vagyok az utolsó baloldali, aki minden egyes műsorát végignézem. Azért, mert szeretem. Fábry Sándort. Nem azt, amit mostanában művel, hanem őt, magát.
Ez azért van, mert nem felejtem el azt, amikor először találkoztam vele, nem felejtem el, hogy azonnal megértettem: egy kivételes tehetségű ember, az a fajta, amelyikből talán ha fél évszázadonként születik egy. Az elődjét Hofi Gézának hívták, aki persze túl későn halt meg ahhoz, hogy reinkarnálódjon Fábryban: lelkének és szellemének töredéke jutott neki. De az is jó. (...)
Azt ígéred, hogy ha Orbán hatalomra jut, alkalomadtán az ő képét is meg fogod tisztítani. (Vagyis leköpöd, mint Gyurcsányét.) Egyrészt kíváncsi vagyok, másrészt azért fölmerül bennem, hogy nem kellene-e most kezdeni. Nincs-e valami gúnyolódni való azon a politikuson, aki nem mer kiállni választási vitára, aki semmit nem mer elárulni a programjáról? Azt mondod ebben az interjúban, hogy Orbán teljesítményét mi, balliberálisok elismerhetnénk. Hát én elismerem, jó hosszan tud olvasni, és elképesztő tehetséggel tud ellenzékből destabilizálni. De nem hiszem el, hogy ha te végighallgattad Orbán évértékelő beszédét, nem tűnt föl, hogy ez az ember negyvenöt percen át az égvilágon semmit nem mondott, azt is olyan mérhetetlenül primitív stílusban, amilyenre a kádári Magyar Szocialista Munkáspárt kongresszusai óta nem volt példa. Nem hiszem el, hogy egy Fábry Sándor ettől beájul.
És végül persze, ha beszélnénk, azt mondanám Fábry Sándornak, hogy ölellek, megszakad a szívem, és bocsáss meg, de nem nézem többé a műsorodat. Én szégyellem magam, de még mindig jobb, mintha szégyenkeznem kellene.”
