Most majd megismerkedhetünk azokkal az időkkel, amelyekben nagy- és dédszüleink éltek – visszatért a háborúk kora

Ha visszagondolok a negyven évvel ezelőtti Budapestre, amely kölyökkorunk színtere, akár azt is gondolhatnám, hogy a nyolcvanas évtized már száz esztendeje volt. Bár az idő sok mindent megszépít, számos dolog tényleg sokkal szebben festett abban a letűnt világban. Nemcsak a mainál kékebb buszok, tisztább terek és kisebb forgalom, a befogadhatóbb mennyiségű inger, no és persze a régi emberek, akiket mi gyermekként láttunk, és akik az akkori kis világunkban valószerűtlenül öregek voltak, és akik elhamvadtak már rég – de a világ is szebbnek tűnt, persze csak gyerekszemmel, amely előtt sok mindent elfedett az igazi teleken menetrend szerint érkező, erős és tartós hó csillogása.

Nem voltunk elkényeztetve, mindig gyalog vagy busszal jártunk iskolába, ami után a dühöngőben fociztunk, vagy a fizikaszertárban néztünk alámondásos Rambót, netán egymásnál lógtunk, de védett környezetben nőttünk fel, nem szenvedtünk hiányt semmilyen fontos fizikai dologban: volt ennivalónk és rendes ruhánk, gombfocink és még egy-két videójátékunk is. A Mikulást ugyan Télapóra torzította az idióta ideológia, attól még jött, volt szánkó meg háromméteres karácsonyfa is, igazi, szép díszekkel. Kaptunk csokoládét és gyümölcsöt (bár mi drágább, nyugati édességre vágytunk), de a korábbi nemzedékekhez képest elképzelhetetlen – mai szemmel persze relatív – jólétben éltünk. Békében.

Nyolc-tíz évesen már sejtettük, hogy a háború kemény, komoly dolog, gyerekfejjel azért azt mégsem tudja úgy az ember, inkább benyomások küzdenek egymással, a szovjet partizánfilmek többnyire blőd, néha drámai filmkockái éppúgy kavarogtak bennünk, mint a küszöb alatt már beszivárgó Sylvester Stallone és az itthon pozitívnak bemutatott vietkong szintén képzeletbeli küzdelme – és közben valahogyan nyomasztóan ránk telepedett a nyolcvanas évek elején új erőre kapó hidegháború lopakodó atomparája.

A Híradó elkapott hírtöredékei hordták tudatunk aljára azokat a riasztó és túl komoly szavakat, mint az atomháború, az imperialista és a NATO. Eszünkbe jutott, álmodtunk az ikonikus gombafelhővel, mert a Gorbacsov-éráig ez persze elkerülendő, de létező opció volt a világpolitikai sakktáblán. Láttuk néha a szovjet katonai teherautókat tele kiskatonával a Szilágyi Erzsébet fasoron, de leszámítva a kisdobos- és úttörőmozgalom burkolt militáns jellegét, ez nem a háború szaga volt, ami puha félelmeken kívül meglehetősen távoli dolognak tűnt. Aztán felnőttünk. Békében és kamaszkorunktól kezdve szabadságban.

Lassan két éve, hogy – szerencsére főleg csak hírekben, árakban, nehezebb, de túlélhető körülményekben – megismerkedtünk valamelyest azokkal a korokkal, amelyekben nagy- és dédszüleink éltek. Mára talán mindenki megértette, hogy a határainkon kívül ugyan, azért a közelben, Kárpátalján magyarokat is elérve arat a halál. Az orosz–ukrán háború képei mintha egy videójáték kockái lennének, miközben hús-vér emberek napi darálója, mindennapos, gyötrelmes halálüzem. Sőt, évente pattan ki valamilyen új, történelmi méretű háború, mészárlás, és bizony jobb, ha tényleg megbarátkozunk a gondolattal, még ha nehéz lesz is: visszatért a háborúk kora, a mi feladatunk meg az, hogy kimaradjunk belőlük, amennyire csak lehetséges.

Minden érdemi előrejelzés arra mutat, hogy a világ erőforrásaiért vívott küzdelmek az eddiginél élesebbek lesznek, és a háború bizony az egyik megoldási módszer a politikában. És nem, nem lehet minden konfliktust megoldani, különösen a sok évszázados, generációk óta fel-fellángoló, ősi harcok esetében kétes a remény. Európa megtelt – sőt, már így is megemészthetetlennek tűnik nyugati felében a ballaszt –, a mi dolgunk, hogy a saját hazánkat megóvjuk azoktól a borzalmaktól, amelyek sajnos egyre többeket egyre jobban fenyegetnek az elkövetkező ötven évben. Jóemberkedés helyett józan ész, távolságtartás, de jó bánásmód, segítség annak, aki valóban menekült. Hergelés és hisztéria helyett higgadtság és béke – mindenekfelett. Karácsonykor és hétköznap is: békét minden magyarnak!

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitókép: FORTEPAN / BEYER NORBERT