A milánói metrón is letámadják az olaszok az őrült magyart, aki 110 ezer kilométert utazott 9 hónap alatt

A Bologna–Inter egy teljesen tét nélküli labdarúgó meccs volt az olasz Serie A utolsó fordulójából. A milánóiak ugyanis már hetekkel korábban begyűjtötték 21. bajnoki címüket (nemrég az Olasz Kupát is megnyerték), míg a hazaiak sem tudtak már változtatni pozíciójukon a tabellán. Egyvalakinek ugyanakkor hatalmas téttel bírt a találkozó, egy magyar Inter-szurkolónak, Séra Attilának.

Ez volt ugyanis minden sorozatot figyelembe véve a kék-fekete klub 54. mérkőzése az idényben. Hogy az előző 53-ban mi volt a közös? Séra mindegyiken személyesen volt jelen. Az összesen, így például a Szaúd-Arábiában megrendezett Szuperkupán, vagy a norvégiai Bodøben sorra került Bajnokok Ligája-összecsapáson is. 

Séra Attila tehát nagyon izgult, hogy odaér-e az idény utolsó mérkőzésére, hogy 

• teljesítse vállalását, 
• az Ogni voltát, 

ami olaszul annyit tesz: minden alkalommal.

A magyar családapának végül sikerült, megcsinálta azt, amire egy olasz, pontosabban egy milánói is csettintene. A fentebb említett két nagy túrán túl ugyanis Olaszországon belül is elképesztő távolságok vannak, nem beszélve a tiltásokról, hiszen több idegenbeli meccsre be sem engedték az Inter-szurkolókat – ilyenkor mindenféle trükkhöz kellett folyamodni a bejutáshoz, majd inkognitóban rejtőzködni a hazai nézők között. 

De honnan ez az őrület? Már 28 éve annak, hogy Séra Attila először Milánóban járt. Gyerekkori barátja akkor már a városban élt a szüleivel, többször is hívta, hogy látogassa meg őt, és menjenek ki kedvenc csapata, az AC Milan mérkőzésére, de a tinédzser Attilának csepeli panelgyerekként erre nem igen voltak meg a lehetőségei.

„Aztán 1998-ban meglepetésszerűen mégis megérkeztem. A barátom, Gábor osztálykiránduláson volt éppen Rómában, a Milan pedig idegenben játszott. Gábor szintén Milan-szurkoló anyukája segített nekem jegyet venni a San Siróban játszó Inter meccsére, majd utamra bocsátott. 

 – emlékezett vissza Séra.

Ekkor azt is eldöntötte: azt a csodát, amit ott átélt, mindenkivel szeretné megosztani. Előbb utazási irodát alapított, majd magyar szurkolókat utaztatott eleinte olasz csapatok mérkőzéseire, végül szerte Európában. 2006-ban pedig megalapította az Inter Club Ungheria hivatalos szurkolói klubot, amely így idén ünnepli 20. születésnapját – és ami miatt az Inter–Parma előtt a San Siro gyepén köszöntötték őt, azon a találkozón, amelyiken a kék-feketék bebiztosították 21. bajnoki címüket.

Az Inter magyar sztárja

Az említett 20. évfordulót szerette volna Séra Attila megünnepelni azzal, hogy elmegy kedvenc csapata összes meccsére – és teljesítette is ezt az őrült küldetést. Egy olyat, amire még Olaszországban is felkapták a fejüket. Mit felkapták, az idény végére Séra valóságos sztárrá vált Milánóban!

Olyan médiumokban szerepelt eddig a teljesség igénye nélkül, mint a Rai 1 televíziós csatorna, a Corriere della Sera országos napilap, az Il Giorno milánói napilap vagy éppen az Inter Tv hivatalos klubmédiája. Mindenki megismerte a történetét, az arcképét, és most már rengetegen megállítják az utcán, hősnek nevezik, példaképnek, aki olyan dolgot vitt véghez, amiről ők olaszként is csak álmodoznak. 

Az Inter–Verona utáni ünneplés során pedig minden olasz azt kérdezte a csapatot szállító nyitott tetejű busz mellett sétáló magyartól, hogy miért nincs fenn a játékosokkal? Hiszen ez az ő sikere is, megcsinálta az Ogni voltát, azaz ott volt velük minden egyes meccsen. Honfitársunk viszont csak a vállát vonogatta, miközben elérzékenyülve arra gondolt: neki annál nagyobb elismerés nem is kell, minthogy az olaszok így tekintenek rá.

 – mesélte nekünk Milánóban törtmagyarságával Riccardo, aki Olaszországban él, de édesanyja révén magyar származású, gyerekként rengeteg nyarat eltöltött Nagykanizsán. – Kicsit irigy is vagyok rá, mert én szeretek énekelni, de rám nem figyelnek fel annyira, mint Attilára. Ő olyat csinált idén, amit már nagyon régen nem láttak Olaszországban, ha egyáltalán. Egészen elképesztő, mennyire szereti az Intert, a szó jó értelmében mondom, hogy teljesen őrült.”

„Tényleg nagyon jólesik, hogy az olaszok felfigyeltek rám – vette át a szót Séra. – 

Ezek mind leírhatatlan érzések, mindig meghatódok tőlük. És a sokadik ilyen után már azt éreztem, teher került a vállamra: már csak miattuk is muszáj végig csinálnom az Ogni voltát.”

És végigcsinálta, pedig kihívások akadtak bőven, a már említett szurkolói kitiltások mellett sokszor nagyon kemény hátfájással is küzdött, és persze Damoklész kardjaként folyamatosan ott lebegett a feje fölött az aggodalom: mi van, ha a reptér felé lerobban az autója, netán késik a járata, vagy fel sem száll a gép. Az első meg is történt: a kocsi elromlott az autópályán, de sikerült még elvánszorognia vele a repülőtérre.

„Teljesen beleőszültem ebbe az egészbe. A legkülönlegesebb időszak az a tíz nap volt, ami Milánóban egy Derby d’Italián, vagyis az Inter–Juventuson kezdődött, ami az év egyik legfontosabb meccse. Onnan mentem Norvégiába, a Bodo elleni Bajnokok Ligája-találkozóra, amit az Északi-sarkkörön túl rendeztek. A mínusz tizenöt fokból pedig nyílegyenesen mentem Leccébe, ami jelenleg a Serie A legdélibb városa, a csizma sarkában helyezkedik el. Ez volt az a tíz nap, ami nem csak az én agyamba égett bele, az olaszokéba is, akik felkapták erre a fejüket, és mondták, ez az ember tényleg egy őrült.”

És az Ogni alatt olyan felejthetetlen találkozásai is voltak, mint amikor egy milánói dombon teljesen váratlanul összefutott, majd hosszasan elbeszélgetett az olasz válogatott és az Inter legendás kapusával, Fransesco Toldóval, aki Séra történetét megismerve azonnal megkedvelte. Később még kétszer is találkoztak (másodszor a San Siro gyepén, amikor Sérát köszöntötték), és Toldo már csak úgy üdvözölte őt, hogy 

Séra közben továbbra is működteti utazási irodáját, igaz, már visszafogottabban, csak olasz mérkőzésekre szállítja a szurkolókat.

„Sokszor megkapom, hogy könnyű volt nekem ezt teljesíteni, mert ez a munkám is. De ez egyáltalán nincs így! A meló miatt legfeljebb tíz meccsre kellett volna eljönnöm, mert az Internek csak a legnagyobb mérkőzéseire utaznak magyarok nagy számban. Minimum negyven találkozón teljesen egyedül voltam. Idegenben szinte mindig. Bodøben, Leccében, Szaúd-Arábiában, Nápolyban… Úgyhogy nem a munkám miatt tudtam elérni az Ogni voltát, mégis szerencsésnek tartom magam, hogy azzal foglalkozom, ami a szenvedélyem is. A kalandjaimról egyébként – amikből akadnak bőven – egy készülő könyvben részletesen is olvashatnak majd.”