A munkám tart fiatalon. Néha azért úgy érzem, hogy kevesebb is elég lenne, de a körülmények nem engednek lassítani – Kemény Dénes a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton

Nemcsak az évek szaladnak, ön sem lassít, legalábbis a programbeosztását elnézve. Mit csinált legutóbb?
Az aktív életmód tart frissen, és mondhatom, fia­talon. Nemrég például egy csodálatos toszkán esküvőn voltunk a barátaink meghívására, ahol floridai volt a menyasszony és manchesteri a vőlegény. Gyönyörű helyszínen, jó hangulatban telt a kétnapos esküvő. Ilyenkor mindig az a veszély, hogy ha túl feszes az ember, akkor nem érzi jól magát. Na, itt erről szó sem volt, mindenki kellően lazán állt az alkalomhoz, jó alapot adott, hogy mosolygós és jókedvű párt ünnepeltünk, nagyszerű volt látni a boldogságukat. Ha már ott jártunk, összekötöttük az eseményt egy kis firenzei turistáskodással. A legkisebb fiam és a barátnője is velünk tartott, így megmutathattunk nekik helyeket, amik nem maradhatnak ki egy olasz hétvégéből. Jártam már ott néhányszor, de alapvetően nem vagyok nosztalgiázó típus, ilyenkor inkább előrenézek, azzal akarok foglalkozni, hogy a család átélhesse és elraktározhassa ezeket az élményeket.

Emlékszik Olaszországhoz kötődő első élményeire?
Amikor gimnazista voltam, háromévente mehettünk külföldre. Először anyámmal vonattal utaztam Olaszországba, tíz nap alatt bejártuk a félszigetet, Firenzét és a környékét is. Akkor még más világ volt, minket nem engedtek utazni, engem pedig rendkívüli módon zavart, hogy korlátozzák a szabadságomat. Beszéltem a nyelvet, mert apám nyelvtagozatos gimnáziumba irányított, így tudtam kommunikálni, nem okozott problémát a tájékozódás. Sportolóként aztán utazhattunk, korán kikerültem Ausztráliába, majd Olaszországba, ezzel nőtt a magabiztosságom, és jobban tudtam alkalmazkodni az egyedi hozzáálláshoz, idegen környezethez, eltérő kultúrához. Ezt később is sokszor tudtam hasznosítani.

Milyen mintát kapott az édesapjától?
Hároméves voltam, amikor elváltak, és ketten maradtunk; az óvodán kívül minden időmet apámmal töltöttem. Nem beszélte tele a fejemet, sokkal inkább példaként járt elöl. Tudom és érzem, hogy ez mennyire fontos: három fiam van, kamaszkorukig az apa a fő mintájuk, utána kezdenek el kritizálni. Ez egyébként a válogatottnál is látható volt, a fiatalok kérdés nélkül elfogadták, amit mondott az ember, aztán ahogy jöttek az eredmények, hozták magukkal a saját elképzeléseiket. És miután letettek valamit az asztalra, egyre nyilvánvalóbban hangot is adtak ennek. Nincs ezzel semmi gond, amíg a tisztelet hangján szólnak. Így van ez a családban is. Soha nem volt semmi fontosabb a végcélnál. Apámtól is ezt tanultam. Nálunk például nem volt kiugró a karácsony fontossága. Egész évben megvolt a figyelem, a gondoskodás, ha valamire szükség volt, megkaptam, és nem kellett várni az ünnepig. Ha tavasszal szerettem volna biciklizni, akkor megvettük, mert nyáron használjuk. Így volt praktikus. A mai napig eszerint élünk, inkább a kisebb meglepetéseket szeretjük, és azt a játékot, ahogy elhitetjük, hogy mást kap majd az illető. Az elejtett félmondatok nagy meglepetéseket tudnak szerezni. Amikor kissrác voltam, egyszer elmesélte az apám, hogy gyerekként rendszeresen kikutatta az ajándékokat, sokat játszott velük, karácsonykor a kicsomagoláskor pedig elhitette, hogy mennyire meglepődött.

Milyen hatással volt az edzői pályájára az édes­apjával való kapcsolata?
Mivel apám aktív játékos volt, állandóan ott voltam az uszodában, Székely Éva nénivel gyorsan megtanultam úszni, aztán hamar labdázni kezdtem. Tisztán emlékszem, ahogy nyolc-kilenc évesen más igazolásával már játszottam az idősebbek között. Szakmailag nem feltétlenül volt hasznos, jobb lett volna, ha fejlesztem még az úszásomat, de elkerülhetetlen volt, mert ott éltem a pólósok között. A legkevesebbet otthon voltam, aztán óvodában, a legtöbbet pedig az uszodában. Nyaranta meg se tudtam mondani, mikor voltak az edzések, mert az egész napot a Szőnyi úton töltöttem. Reggeltől fociztunk, tengóztunk, fogócskáztunk, úsztunk, tizenegyeseket rúgtunk egymásnak, aztán ha szólt az edző, bementünk edzésre. Hoztunk otthonról zsíros kenyeret hagymával, olykor bundás kenyeret, és játszottunk, bandáztunk. Ha nem vettünk jegyet a buszon, akkor tudtunk venni néhány pogácsát is. Bizonyos szempontból jobb volt, mint most, amikor a sok nyaralás között néha edzésen is feltűnik a gyerek. Akkor nem volt természetes a Balaton sem, nekünk apám MÁV-os állása miatt megadatott, de azt leszámítva ott voltam végig az uszodában. Úgy éltem meg, hogy végtelenül idilli gyerekkorom volt.

A mai napig úszik, hogy karbantartsa magát?
A gerincemnek jót tesz. Rendszeresen járok uszodába, hogy ne fájjon semmim, és ne váljak erőtlenné. A gyors- és a hátúszás tényleg hasznos. Szeretni nem szeretem, de szoktam. A pólósok egyáltalán nem szeretnek úszni.

Ezenkívül mivel telnek a mindennapok, mi foglalkoztatja, inspirálja?
A munkám tart fiatalon. Néha azért úgy érzem, hogy kevesebb is elég lenne, de a körülmények nem engednek lassítani. Tanítok a Testnevelési Egyetemen, dolgozom a World Aquaticsben, a vízi­labda-szövetséggel is van egy szakmai megbízatásom. Továbbképzéseket szervezünk, és egy szakkönyv előkészítése is zajlik, emellett pedig rendszeresen hívnak fellépni multik előadóként.

A közelmúltban készült, A nemzet aranyai című mozifilmnek mi a legfőbb mondanivalója a csapatról?
Szeretném, ha az aranygeneráció története motivációt adna a szárnyaikat bontogató tehetségeknek, hogy egy fiatalkori elbizonytalanodás ne tántorítsa el őket a céljaiktól. Ha valódi vízió van a fejükben a sportágat és a medencében elérhető céljaikat illetően, ahhoz kitartóan kell dolgozniuk, és nem hagyhatják, hogy bármi elállítsa a fókuszukat.

A saját fiait illetően kinél hol van a fókusz?
Kristófból vízilabdaedző lett, emlékszem, már gyerekkorában mennyire foglalkoztatta a játék elemzése. A nappaliban, az asztalon lévő mágnestáblán talált ki egy emberelőnyt, hamar látszott, hogy van szeme a játékhoz. Egy életre emlékezetes pillanat, amikor a szövetség elnökeként edzői aranyérmet adhattam át neki. Viktor remekül zenél, őt a pszichológia érdekli, és a doktoriját csinálja. Márk nemrég vált hivatalosan felnőtté, és mint a fiatal fiúkat általában, az autók és a gépek érdeklik. Javasoltuk az üzleti diploma megszerzését, de az agrárterület jobban vonzza. Meg a főzés. A sztéket itthon már csak ő készítheti. Nagyszerűen főz, de hát egy vadásznak ahhoz is értenie kell.

Édesapja nyomdokaiba lép abban a tekintetben, hogy megkapta a fegyvertartási engedélyét.
Így már egyedül is mehet vadászni. A vizsgát korábban letette, és most már nem kell nyaggatnia, ha ki akar menni az erdőbe. Azért is örülök ennek, mert a természet megmenti a telefonnyomkodástól. A nemzedékére nem jellemző, de szereti a friss levegőt, az olaszországi út során is két órát pecázott este, amikor megálltunk Szlovéniában. Horgászni és vadászni tőlem tanult.

Önt mi fogta meg a természetben, a vadászatban? Emlékszik a pillanatra, amikor elköteleződött iránta?
A rendkívüli nehézsége tetszett meg. A férfiak szeretik a kihívást, hiszen a vad nem partner abban, hogy elejtsék. Jobbak az érzékszerveik, a reflexeik, így sosincs könnyű dolga a vadásznak. Kezdetben a természet szeretete vonzott, kirándulásokon éreztem igazán, hogy az erdőben valóban ki tudok kapcsolni. Levizsgáztam, és 1990 óta járok vadászni. Először olyan tapasztalt vadászokkal mentem, akik nagyvadas, szarvasos, vaddisznós területen vadásztak, és vacsora közben át tudták adni a szakértelmüket, meglátásukat, az erdőhöz való hozzáállásukat. Ekkor szembesültem azzal, hogy is kell gondolkodni a vadászatról. Soha nem megyek ki csak távcsővel, mindig viszem a puskámat, mert sosem tudom, hogy milyen helyzettel találkozom. Igazán gyakran a szövetségi kapitányi időszakomban jártam, mert ott tudtam feltöltődni, és a nagy feszültség miatt szükség volt a kikapcsolódásra. Ez a sikeres szereplés céljából is történt. Aztán az utóbbi időben elsősorban a legkisebb fiammal mentem az erdőbe, és igyekeztem átadni valamit abból, amit magamra szedtem az évek alatt. Ősi tudás, amit élmény továbbadni a gyereknek. A gyökereit táplálja az ember. A világ sokat változott, hamarabb érnek, és sokkal tájékozottabbak a gyerekek, nem én vagyok már a fő információforrás, egymástól tájékozódnak, de valamennyire a szülői tapasztalatokat is hallják. Csökkent a szülői hatás ereje, viszont semmiképp nem elhanyagolható. Legalábbis ezt szoktam mondani a saját lelkiismeretem megnyugtatására.

A vadászat magányos sportág vagy csapatjáték?
Most már elsősorban a barátokkal való kapcsolattartásnak az alapja. Jókat beszélgetünk, finomakat főzünk, és azért valamennyit vadászunk is. A vadász gondozza, szabályozza a vadállományt, mert csak annyi vadat hozunk terítékre, hogy a létszám fenntartható legyen. Sikerélményt jelent, s közben megtartja az állomány genetikai értékét. Jó példa: ha megfigyeljük, a vadászok terepjáróin főként takarmány van.

Hetvenévesen hogy ünnepel a sikerkapitány?
Az ötvenedik születésnapomra szolid tervem volt, de a párom és Benedek Tibi úgy szervezte, hogy este kaptam egy meglepetés-születésnapot a barátoktól és a játékosaimtól. A hatvanadiknál inkább elvonultam. Nem vagyok nagy születésnapozó, most sem terveztem ünnepséget. Megelégedetten tekinthetek vissza, hogy tartalmas, szép, megnyugtató évek vannak mögöttem. A barátokkal nem vagyunk dátumfüggők, bármikor szívesen vacsorázom velük, függetlenül az apropótól. Ha az év minden napján erősek az emberi kapcsolatok, akkor nincs nagy gond.

A két vízilabda-válogatott azért nyáron szerezhetne egy kellemes meglepetést Párizsban…
Bízom benne, hogy mindkét csapat dobogós lesz – pont úgy, mint legutóbb. Az érem színét úgyis apróságok döntik majd el. Rendkívül nehéz lesz, mert a fiúknál nyolc-kilenc, a lányoknál négy-öt közel egyforma csapat van, de Tokióban megtörtént, ráadásul először, hogy mindkét válogatott érmet hozott. Az esélyeink most is nagyon jók.