Hammerl László: „Úgy hozta az élet, hogy fölnézek magamra”

Nyitókép, fotó: MTI/Illyés Tibor

***

Olvastam, az egész úgy kezdődött, hogy kilencévesen, a bokor alatt talált egy puskát. Hogy is történt mindez?

A Marczibányi tér közelében laktunk, és az Aranka utca sarkán, egy bokorban találtam egy újságpapírba csomagolt, rozsdás légpuskát. Hazavittem, és mérnök édesapámat érdekelte, hogy teheti működőképessé. Napokig petróleumban áztatta, kicserélte a rugókat és a tömítést, egyszóval használhatóvá varázsolta. Nem is kellett nagyobb boldogság egy kilencéves gyermek számára, alkalmi céltárgyakra kezdtem lövöldözni. Nos, így kezdődött…

Ettől még nem kellett volna automatikusan a sportlövészetet választania. Hiszen egy kisgyermeknek nem az álmai netovábbja, hogy sportlövő legyen…

Persze azért kipróbáltam más sportágakat is. Úsztam, vízilabdáztam, belekóstoltam a háromtusába is, a Ganz-Villany sakkcsapatában is számoltak velem, de végül a lövészet lett a befutó, amelybe fokozatosan szerettem bele. Ebben az időben az Ifjúsági Színházban a „Légy jó mindhalálig”-ban statisztáltam, előadásonként kemény tizenöt forintot kaptam. Szépen összegyűjtögettem a pénzemet, hiszen a Margit körúti sportboltban már 395 forintért lehetett légpuskát kapni. 

Ezzel tovább folytattam a lövést; apámék a Marczibányi téri Ganz-gyárban gyakran rendeztek (az MHSZ-szel karöltve) különböző alapszervi lőversenyeket. Történt egyszer, hogy az egyik lövész megbetegedett, s mivel tudták, hogy légpuskával már próbálkoztam, bekerültem a csapatba. A tizenkilenc lövéses fekvőversenyt meg is nyertük. A kilencvenkét körös eredményem megtette jótékony hatását: nevelőedzőm, Pintér László meghívott az edzésekre, kaptam fegyvert és térdig érő kabátot, s nem csak szakmailag, emberileg is nagyon sokat tanultam tőle. Nemsokára hivatalos versenyekre, az úgynevezett Béke Kupa-sorozatra is beneveztek, amelyeken szintén jól ment a lövés: Salgótarjánban már az első évemben – mindössze tizenkét évesen! – teljesítettem a felnőtt I. osztályú szintet a háromszor tízlövéses versenyszámban. Képzelheti, mekkora büszkeség fogott el, amikor a Magyar Honvédelmi Szövetség lapjában, a Lobogóban megjelent életem első fényképe!  

Az iskolában mit szóltak mindehhez az osztálytársak, a tanárok? Menő volt ekkoriban, ha valaki sportlövő?

Különösebben nem számított. Mint említettem, több sportágba is belekóstoltam, de aztán ahogy jöttek az eredmények, természetes, hogy a lövészetnél kötöttem ki. Azért még egy ideig háromtusaversenyeken is elindultam, ám gyakran más néven versenyeztem (leggyakrabban Hamvas Lászlóként), nehogy lebukjak.

Hát, ami azt illeti: a Hammerl névvel nem sokáig lehet bujkálni…

Tény, nem egy Kiss vagy egy Szabó…

Érdekesség: első jelentős nemzetközi versenye egyből egy olimpia volt, az 1964-es tokiói játékok. Ám nem sokon múlt, hogy lemaradt róla. 

A szövetség első válogatója után azért nem kerültem a csapatba, mert ekkor már az orvosi egyetemre jártam, és a vizsgaidőszak éppen egybeesett a válogatóval. Világéletemben éjszakai tanuló voltam, így érthető, hogy másnap nem életem csúcsformájában lőttem. Ám nem sokkal ezelőtt jobbat lőttem, mint az érvényes világcsúcs, ezért Kisgyörgy Lajos szövetségi kapitány, „Gyuri bácsi” szó szerint azt mondta: „Te vagy a fantáziaemberem!” A végső döntést végül Kutas István, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke hozta meg („márpedig Hammerl ott lesz a csapatban!”), így végül mégis utazhattam Tokióba…

– Huszonkét évesen hogy készült fel a játékokra?

– Tisztában voltam vele, hogy a felkészülés hosszabb időt vesz igénybe, ezért elhatároztam, évet halasztok. Éppen ezért úgy mentem neki az utolsó vizsgáknak, hogy mindenképpen elhúzzanak, és évismétlés legyen a dolog vége. Emlékszem, az „Arcideg” volt a tételem. Miután kihúztam, hosszú percekig csak hallgattam. 

 Szemrebbenés nélkül válaszoltam: „Nem…” Egy perc alatt eldőlt a sorsom: megbuktatott...

 Ezzel a lépéssel szabaddá tettem magam az elkövetkező három-négy hónapra, így nyugodt szívvel tudtam készülni, és gond nélkül részt vehettem az edzőtáborokban, a különböző versenyeken. Egyébként az volt az elvem, hogy egy lövésznek elsősorban önmagát kell megismernie ahhoz, hogy eredményes legyen. Teljesen ki kell zárnia a külvilágot; mindig arra törekedtem, hogy pozitív gondolataim legyenek, és kellemes közérzetet biztosítsak magamnak a lőállásban. Akárcsak a többi versenyen, Tokióban is teljesen „leengedtem magam körül a függönyt”, pontosan azért, hogy ne tudjam, mi történik mellettem, és egyfolytában arra koncentráltam, hogy az adott lövés a legjobban sikerüljön…

Az amerikai Lones Wiggerrel vívott emlékezetes, nagy csatát. Az akkori szabályok szerint a holtversenynél először az döntött, ki lőtt több tízest, ez egyenlő volt. Ezután az úgynevezett belső tízeseket számolták össze, ott sem volt különbség. Így az utolsó tíz lövés döntött. Honnan volt önben ez a pszichikai erő ilyen fiatalon? Hiszen ebben a sportágban harmincöt-negyven évesen válnak igazán rutinossá a versenyzők.

A verseny elején még nem tudtam, hogy holtverseny lesz a vége. Arra törekedtem, hogy az első lövések jól sikerüljenek. Ilyenkor egy kicsit önkívületi állapotba kerül az ember, aki szerint nem így van, hazudik. Sorba jöttek a tízesek, a huszonkettedik lövés volt az első kilences; az utolsó öt volt a legnehezebb, mert akkor már tudtam, jobban teljesítettem, mint az érvényes világcsúcs, hiszen csak három kilencesem volt. Ahogy fogytak a lövések, úgy nőttek a remények, s tudtam: ha az utolsó lövésem is hibátlan lesz, megnyerhetem az olimpiát! Ekkor önkéntelenül is hátranéztem, s láttam, már hatalmas tömeg van mögöttem. Miután az utolsó kísérlet is tízes lett, Kisgyörgy Lajos a szokásos stílusában csak annyit mondott: „Aranyoskám, lehet, hogy megnyerted!” Ezután nagy számolgatás kezdődött, s mivel az utolsó tíz lövést is maximálisan teljesítettem, így megnyertem az olimpiát…

Milyen volt az itthoni fogadtatás? Népszerű lett, megállították az utcán? Kivételeztek-e valamiben önnel?

 Rengeteg élménybeszámolóra hívtak; összesen százöt ilyen alkalmat számoltam össze. Egyszer például Békés megyében, egy kis művelődési házban egy színpadra kellett felülnöm, és csak a függöny felgördülése után tudtam meg, hogy hallgatóságom kivétel nélkül öt-hatéves gyerekekből áll, s az ő nyelvükön kellett megpróbálni érdekessé tenni a mondókámat. Megoldottam. De a másik véglet sokkal kellemesebb volt: egy pécsi közönségtalálkozón orvostanhallgatókkal találkoztam. Arra viszont rendkívüli módon vigyáztam, ha a viszonyok meg is változtak körülöttem, én magam ne változzak, ne legyek más ember, mint korábban. A kivételezésről pedig csak annyit: az egyetemen, az anatómiavizsgán az agymagvakat kellett elmagyaráznom. A professzor pedig arra kérte a boncmestert, hogy a félbevágott agyon mutasson rá, miről is kérdezett engem… De azért nem csak kellemes dolgok történtek, hiszen álhírek is megjelentek velem kapcsolatban: például, hogy az Ördögorom csárdát szétvertem. Azt sem tudtam, hol van…

A sors furcsa fintora: amit adott, azt 1968-ban, a mexikói játékokon elvette, hiszen a cseh Jan Kurka ellen hasonlóan drámai körülmények között vesztett. Nagyon bosszús volt, vagy úgy volt vele: nem lehet mindig szerencsém!

Egyáltalán nem voltam mérges, már csak azért sem, mert jobban teljesítettem, mint Tokióban (598-598 körrel végeztünk az élen). Az utolsó tíz lövés azonban Kurkának maximálisan sikerült, én viszont „csupán” kilencvenkilencet lőttem…

Ha jól tudom, a tokiói sikerolimpia után húszezer forintot kapott az aranyért, a csapatbronzért pedig ötezret. Ennyi pénzből még a hatvanas évek közepén sem lehetett megalapozni egy életet…

Ez pontosan így volt. Mivel a szüleim nem voltak nászúton, elküldtem őket egy egyhetes, Capriba szóló útra. Ez akkor tizenötezer forintból kijött…

Említette, hogy a pontlövők magányos harcosok, zárkózott emberek, hiszen elsősorban önmagukkal kell csatát vívniuk. Gondolom, sokkal nagyobb jelentősége van a mentális felkészítésnek. Miként lehet csúcson maradni egy-egy hosszú verseny alatt?

Többféle rávezető módszer van. Számomra a leghatásosabbak a különböző légzés- és mentális gyakorlatok, valamint az autogén gyakorlatok. Egy idő után eljutottam odáig, hogy fegyver nélkül is tudtam lőni. Elképzeltem magamban, hogy egy lőtéren vagyok, előttem a lőlap, fegyvert fogok, és elsütöm. Ekkoriban még nem volt sportpszichológus, a csapatorvos, dr. Dóka József sokat segített; nem csak a testünket, a lelkünket is ápolta, a sokat emlegetett „Gyuri bácsi”, Kisgyörgy Lajos pedig aranyos humorával, szakmai hozzáértésével a legnagyobb nehézségeken is át tudott segíteni minket.

A pályafutásával kapcsolatban mindenféleképpen kuriózum, hogy egyéni számban csupán olimpiákon szerzett érmeket, Európa- vagy világbajnokságokon soha…  

Az elmúlt évtizedekben többen is kérdeztek erről, de fogalmam sincs, miért alakult ez így…

Elképzelhető, hogy lélekben, tudat alatt másképp készült egy ötkarikás eseményre, mint egy világbajnokságra vagy éppen egy kontinensviadalra?

Igen, lehet… Mint már említettem, 

Közvetlenül a visszavonulása, a montreali olimpia után lett szövetségi kapitány, melyet először 1996-ig, majd 1999 és 2004 között töltött be. Irányításával a tanítványai több mint háromszáz érmet nyertek különböző világversenyeken. Mi kell ahhoz, hogy valaki jó sportlövő legyen?

A legfontosabb tényezők közé tartozik az önkontroll, az önfegyelem, a koncentrálóképesség, és hogy a munkában fanatikusnak kell lenni. Ha szükséges, mindent föl kell áldozni a sportágért. Ráadásul a napi négy-öt órás edzések mellett (amelyet gyakran tűző napon kell elvégezni, hiszen az ötvenméteres versenyszámra nem lehet sötétben felkészülni), a fizikai felkészülés is rendkívül fontos. Én heti négyszer jártam föl a Normafához futni (alkalmanként öt-hat kilométert teljesítettem), de az úszás is remek kiegészítő sportág, ezenkívül speciális lazító, izomfejlesztő gyakorlatokat is kell végezni.

„Idegenlégiós” szövetségi kapitányként egy igazán egzotikus helyen, Új-Zélandon kapott egy testhez álló feladatot: tulajdonképpen a sportág alapjait kellett leraknia…

Az atlantai, nem túl fényes ötkarikás szereplés után önként mondtam le, s kapóra jött ez a valóban nem mindennapi lehetőség: az új-zélandi szövetség akadémiáján a szaktanácsadói tisztséget töltöttem be. Két és fél évig töltöttem be ezt a munkakört, aztán Magyarországról jött a megkeresés: legyek újra szövetségi kapitány! 2004-ig töltöttem be ezt a tisztséget, majd miután 2010-ben már nem választottak újra, a Nemzeti Sportszövetségnél megpályáztam egy sporttanácsosi állást. Sikerrel. Ezt a beosztást 2011-ig láttam el, majd technikai igazgatóként ismét visszakerültem a Magyar Sportlövő Szövetségbe.

Eközben azonban egy igen jelentős esemény is történt még az életében; miként fogadta, hogy az elsők között választották a Nemzet Sportolói közé? Mennyiben változtatta meg mindez az életét?

Természetesen rettentő nagy örömmel fogadtam. De nem személyes sikernek könyveltem el, hiszen a jelölésemmel az egész sportágat nagy megbecsülés érte. S persze az életemet, a hétköznapjainkat is megkönnyítette a cím, de még egyszer mondom: az egyik legeredményesebb olimpiai sportágunkat érte nagy megtiszteltetés a személyemen keresztül.

Egykori versenyzőjével, Joó Évával élnek boldog házasságban. Kérem, meséljen a családjáról!

Harmadik házasságomban élek, Évával van egy közös gyermekünk, Soma. Önszántából kezdett lőni, nagyon komolyan csinálja, mindenben segítjük őt, amiben tudjuk. Második házasságomból született László, ő is elkezdte a lövészetet, de lusta disznó volt, nem volt benne kitartás. A lányomból, Beatrixból orvos lett, ő nem is próbálkozott a sportággal…

A közelmúltban egy újabb nagy esemény történt: önről nevezték el a puskások csarnokát a felújított, Fehér úti lőtéren.  

Nehéz szavakba önteni, mekkora megtiszteltetés, hogy láthatom a nevem hatalmas betűkkel a lőtér homlokzatán. A lőtér oldalfalán pedig az a rengeteg, színes történet… Egyszerre megtisztelő és megható! Mint ahogy az is, hogy amikor kimegyek a Fehér útra, és elmegyek a puskások csarnoka előtt, tulajdonképpen fölnézhetek magamra. De kérem, azt is mindenképpen említsük meg, hogy a pisztolyosok csarnoka Takács Károly, az évszázad magyar sportlövője nevét viseli. Ő egy igazi legenda: megmutatta, hogy nem létezik lehetetlen, ha valaki kitartó és elkötelezett, akkor bármit elérhet. Talán nem mindenki előtt ismert a történet: Takács Károly az 1940-es olimpiára készült, amikor 1938-ban egy katonai gyakorlaton felrobbant a kezében egy gránát, amely szétroncsolta a jobb kézfejét, azt, amellyel addig lőtt. Felgyógyulását követően – hatalmas akaraterőről tanúbizonyságot téve – bal kézzel tanult meg lőni, és 1948-ban Londonban, majd négy évvel később Helsinkiben is aranyérmet nyert…

Egyébként a Nemzet Sportolójaként miként telik a napja Dobogókő és Pilis alatt, a gyönyörű Pilisszentkereszten?

Attól függ, mit hoz az élet, milyen feladat vár rám. Élvezem a hatalmas kertet, a kutyánk társaságát, de egyáltalán nem vagyok otthonülő típus: gyakran járok le a faluba vásárolni, de akár a környező falvakba, mint például Pomáz vagy Budakalász is átmegyek.  

Bár a sportlövészet a mai napig nem a legnépszerűbb sportág Magyarországon, azért az olimpiai bajnok Hammerl Lászlót megismerik?

Itt, a környéken természetesen tudják, ki vagyok, de ha mondjuk, Budapesten van dolgom, nem gyakran állítanak meg az utcán. A nevem alapján azért elég sűrűn beazonosítanak. Pár éve például egy kerti kemencét rendeltünk, és a szakember – amikor meghallotta a Hammerl nevet – rövid gondolkodás után rákérdezett: „csak nem az ismert sportlövő tetszik lenni?!”.