A hegy rákényszerít arra, hogy pontosan olyan legyél, amilyen vagy

Milyen út vezetett a hegymászáshoz?
Az általános iskolában sportos gyerek voltam, de egyáltalán nem vonzott a versengés. A foci sem, ráadásul nem is bántam valami jól a labdával. Szerettem viszont futni, kötelet mászni, fára mászni, kirándulni. Próbálkoztam a tájfutással, de nem jöttek a sikerek, mert bár gyors voltam, a tájékozódóképességem nem jó. Küzdősportokat is kipróbáltam – karatéztam, dzsúdóztam –, de nem értettem, miért kell, hogy a fizikai erőkifejtés mások legyőzésével társuljon. Szívesebben jártam az erdőt, csatangoltam, tábortüzet raktam. A nagy felfedezők útleírásait olvasva gyakran képzeltem, hogy egy világvégi őserdőben vagy a Himalája hegyóriásai között vagyok. Mindezek mellett ásványokat gyűjtöttem Kris Barnabás barátommal. Őt a tudományos háttér vonzotta, engem pedig inkább az, hogy izgalmas helyeken járunk, „felfedezők” vagyunk. A fejembe vettem, hogy sokkal különlegesebb leleteket találok akkor, ha egy derekamra kötött ruhaszárító kötél segítségével lógicsálok a sziklafalon.

Mik voltak az első lépések?
A nejlonköteles kalózkodásnak szerencsére hamar vége szakadt, miután a nővérem révén a nyolcvanas években megismerkedtem egy igazi hegymászóval, Csányi Karcsival. Ez a sport a szocializmusban nem volt elterjedve. Nem léteztek még műfalak, és az eszközeink is házi készítésűek voltak, vagy rusztikus csehszlovák darabok. Így kezdtem el 12-13 évesen sziklát mászni. Nem sokkal később Karcsi elküldött egy bentlakásos sziklamászó tanfolyamra. Ez 1989-ben volt. Ez volt a hazai mászóképzés hajnala: mi voltunk talán az első olyan nemzedék, amely szervezett képzésen sajátította el a sziklamászás alapjait. Ezután hamar a Magas-Tátra felé fordult az érdeklődésem, mivel az az általunk legkönnyebben elérhető „komoly” hegyvonulat, amely már haladó alpinista­ismereteket és tudást igényel. 16 éves voltam,amikor alkalmam volt egy évet eltölteni az Egyesült Államokban. Ott tapasztaltam meg, milyen a valódi vadon. Az ottani hegyvidék nem olyan, mint a Pilis. Korábban nem zavart, ha eltévedtem. Tudtam, hogy néhány órányi bolyongás után egy faluban kötök majd ki, ahol felszállhatok egy Budapestre tartó sárga buszra. Amerikában ez nem így van, ha eltévedek, és nincs szerencsém, lehet, hogy évek múlva csak a csontvázamat találják meg. Teljesen másképp kell hozzáállni a természethez és a vadonhoz. Hazaérkezésem után elvégeztem a Tátrában a nyári és téli „magashegyi” tanfolyamokat, majd – még mindig a gimnáziumi éveim alatt – többször kistoppoltunk a Mont Blanc-ra, ahol kezdetleges felszereléssel, kezdőtechnikával és iszonyúan szegényes büdzsével csöveztünk és másztunk hetekig.

Miként merült fel az expedíciózás ötlete?
A budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium diákjaként ismerkedtem meg egy lelkes testnevelő tanárral, Pignitzky­né Lugos Ilonával, aki fáradhatatlan lelkesedéssel szervezte a természetjáró szakkört. Egy ilyen tátrai túrán találkoztam Mezey Lacival, akivel mászótársak lettünk. Egy hűvös, havas, talán novemberi napon a Karbunkulus-torony délkeleti élére másztunk egy szép utat, és későn, átfagyva, de boldogan tértünk haza a menedékházba. A mászást követő éjszakába nyúló beszélgetésen kezdtük el szövögetni terveinket a Hindukus hegységben található Tiricsmir megmászásáról, és készítettük el első jegyzeteinket egy szalvétára. Abban az időben a magyar expedíciós hegymászás még gyermekcipőben járt. A hazai mászók közössége éppen csak belekezdett a Himalája koronája néven ismert kihívásba – ennek teljesítői megmásszák
bolygónk tizennégy nyolcezresét. Mi pedig – zöldfülű alpinmászók – elterveztük, hogy elmegyünk a rendkívül ritkán látogatott és vad Hindukus hegységbe, ahol magyar expedíció még sohasem járt. Merész, szinte abszurd terv volt. A következő évben mindent elengedtünk. Komolyan vettük a felkészülést. Külföldi mászókkal leveleztünk, kifaggattuk a hazai „nagy öregeket”, terveztünk, stratégiát építettünk, és a kor szellemiségével szembemenve azt vallottuk, hogy a hegymászásra nem „csak” hegymászással kell felkészülni: tudatosan felépített, kereszttréningekkel tarkított edzéstervet alakítottunk ki és követtünk. Végül 1998-ban négyen vágtunk neki a 7708 méteres Tiricsmirnek. A borzalmasan hosszú expedíció végén Mezey Laci és Ács Zoli érték el a csúcsot. Bár akkor kettőnknek nem sikerült feljutni – jómagam 7000 méterig másztam, betegen –, olyan élményben volt részünk, olyan fantasztikus kalandot és annyi izgalmas technikai kihívást éltünk át, hogy elhatároztuk, sokat és sokáig szeretnénk expedíciózni. Elindítottuk a Felfedezők programot.

Hogyan fogadta az expedíciók hírét a magyar társadalom?
Meglepődtek az emberek. Az addigi himalájai expedíciókat többnyire a hegymászóklub szervezte központilag. Idehaza tulajdonképpen mi találtuk fel a „szponzorált” hegymászást. Miután szembesültünk vele, hogy egy fillérünk sincsen, azt gondoltuk, két megoldás kínálkozik. Az egyik, hogy másokat vezetünk a nagy hegyekre, aminek előnye, hogy gyönyörű környezetben vagyunk, a szeretett csúcsok között, valamint hogy az expedíció előtt és után nincsenek kötelezettségeink, hátránya viszont, hogy nem a saját céljainkat, álmainkat valósítjuk meg, hanem munkát végzünk, ami erős kompromisszum. A másik lehetőség, hogy partnereket keresünk, akikkel világos szerződést kötünk. A partner megszabhatja, hogy hányszor kell előadást tartanunk, milyen reklámfilmekben kell együttműködnünk, vagy azt, hogy az emblémája mekkora felületen jelenjen meg a ruházatunkon. Két vörös vonalat azonban nem léphet át: a hegyen nem szólhat bele a döntéseinkbe, a kommunikációnak pedig – bár lehet erős, intenzív – mindig őszintének kell lennie. Nem lehet heroizálni a hegymászást. Ez egy megállapodás: egymás tenyerébe csapunk, a partner megmondja, mit kér a pénzéért, és mi teljesítjük. Mindez azért is volt új idehaza, mert mint említettem, a rendszerváltozás előtt központilag szervezték az expedíciókat. A Magyar Hegymászó Klub 
– ma Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség – megkérte a csúcsengedélyt mondjuk Kínától, majd meghirdette az expedíciót, a hegymászókat pedig vagy meghívta a klub, vagy pályáztak. Az utolsó ilyen jellegű kezdeményezés az első magyar Everest-expedíció volt 1996-ban. Ebből kiderült, hogy a régi modell nem működik: a csapat szétforgácsolódott, és a túrát egy tragédia is beárnyékolta. Erőss Zsolt osztrák csapattársa, Reinhard Wlaischal életét vesztette. Ezután senki nem tudta, hogyan tovább. Mi, szemtelen fiatalok, ekkoriban léptünk színre.

Miért döntött úgy, hogy oxigénpalack nélkül mászik?
Ha bokszoló lennék, megkérdezné tőlem, hogy miért nem használok baseballütőt? Vagy ha focista lennék, megkérdezné tőlem, miért nem kapom fel a labdát, és szaladok azzal, hiszen könnyebb dolgom lenne? Minden sportnak a rá jellemző korlátozások adják a lényegét. Nyolcezer méter fölé mászni leginkább azért nehéz, mert nincs odafönt elég levegő. Ha ezt módosítom, akkor a feladat legfontosabb, legmeghatározóbb részét változtatom meg. Nem az a célom, hogy bizonyos földrajzi koordinátát elérjek – azt nyilván sokkal könnyebben is meg lehetne tenni, például palackkal. A célom az, hogy önkorlátozások mellett érjem el azt a bizonyos pontot. 
Az expedíciós hegymászásban egészen más minőség palackkal feljutni egy csúcsra, mint nélküle. Nincs azzal probléma, ha valaki palackkal mászik, csak fontos, hogy világossá tegyük a kettő közti különbséget.

Suhajda Szilárd 2023-as halála megrázta a közvéleményt, nem sokkal utána mégis útnak indultak Kerekes Bencével a BWT Hindukus-expedícióra. Mi volt a motivációjuk, illetve milyen érzések kavarogtak önökben?
Nézzük előbb a kérdés általános részét. Arra nem tudok válaszolni, hogy mi mozgat más hegymászókat. Annyiféle motiváció van, ahány ember létezik. Én önző okokból mászom. Sőt! Személy szerint gyanakvással szoktam szemlélni, ha valaki nem önző okokból mászik, hanem valami más miatt. Sok olyan területe van az életnek, ahol nem jó, ha az ember önző, de a hegymászásnak talán nem tesz rosszat, hogyha csak azért csinálod, mert szeretnél átélni vagy elérni valamit. Szeretnéd kideríteni, hogy meg tudod-e oldani azt a feladatot, szeretnéd tudni, hogy bírod-e fizikailag, és képes vagy-e a hegy által felrajzolt probléma megoldására. Idegen tőlem, hogy egy jó ügyért vagy a nemzet büszkeségéért másszak. Vállalom, hogy azért mászom, mert szeretnék rendkívüli élményeket átélni – a nagybetűs kalandot. Belecsöppenünk egy egzotikus közegbe, egy izgalmas, idegen kultúrába, ahol érdekes emberekkel találkozunk. Szeretem átélni az alaptáborba vezető utat is. A mászásnak továbbá van egy technikai, egy fizikai és egy mély önismereti rétege is. A hegy sarokba szorít, és rákényszerít arra, hogy pontosan olyan legyél, amilyen tényleg vagy. Ez a találkozás önmagaddal nem feltétlenül kellemes, de minden alkalommal rendkívül hasznos. Talán ez a legvégső motivációm.

Egyesek a veszély vonzásáról beszélnek. Önt nem kísérti?
A veszély egyáltalán nem vonz. Nem azért vágok neki, hogy halálközeli élményt éljek át. Úgy gondolom, az a feladatom, hogy maximalizáljam a siker esélyét, minimalizáljam a tragédiáét, és mindeközben nem hágok át bizonyos vörös vonalakat. Igyekszem etikusan és megfontoltan viselkedni a heggyel, a társammal, önmagammal, a minket befogadó kultúrával és a környezettel szemben. Ami még az előző kérdés személyes részét illeti: Szilárd halálát – aki tíz évig a mászótársam volt – nehéz volt és nehéz lesz feldolgozni. De el kellett kezdődnie a folyamatnak, és hol máshol tudtam volna a gyásszal és a veszteséggel szembenézni, mint az imádott hegyeim között? Ezért nem fújtuk le az expedíciót, hanem a tragédia után néhány nappal útnak indultunk. Most sem pihenek sokáig. Szeretnék rövidesen visszatérni a Hindukus hegységbe, ebbe a vad és egzotikus környezetbe. Terveim szerint május végén. 

***

Nyitókép: Mandiner-archív